Kisfalvaink, örökségeink – Érolaszi
Az érmelléki dombok hátán elterülő, tavaszi virágzásba borult kisfaluban akác- és bodzaillatot elegyít a vasárnap délelőtti harangszó. A járdák húslevesek és csirkepörköltek illatát hordják a faluban, amitől még a jövevények is úgy érzik: hazaérkeztek…
A Hont-Pázmány nemzetség birtokát képező Érolaszit a tizenkettedik században vallon (olasz) telepesek népesítették be. 1325-ben, akkori birtokosa, Cyne Péter vámszedői jogot is kapott Károly Róbert királytól. Mintegy háromszáz évvel ezelőtt katolikus svábokat is telepítettek ide. Akkoriban Sváb-Olaszinak nevezték. A Csáky család után nevezetesebb urai a Bernáthok, Boronkayak, Dráveczkyek, Bónisok, Okocsányiak, Ottlikok, Szártóryak, Tihanyiak voltak. A 20. század elején a Vásárhelyi család birtoka lett. A pápai tizedjegyzék nagysága szerint, jelentős uradalomnak számított. A török megszállás idején, 1692-től teljesen elnéptelenedett. Először 1851-ben említik újra település gyanánt. A kilencszázas évek elején mintegy 800 magyar lelket számláló faluként tartják számon. Napjainkra alig fele ennyien lakják ezt a csodálatos szépségű érmelléki falucskát. A Székelyhídhoz tartozó kistelepülés egykori pompája mára már történelem.
Feltámadunk!
A régi katolikus sírkertek bejáratánál nemzetünk eme nagy reménységét viselték a temetőkapuk. És a nemzet valóban minden nagyobb történelmi lemorzsolódás után fel tudta emelni szárnyait, akár a turulmadár, mely ma is ott őrködik kiterjesztett szárnyakkal az Érmellék fölött. Ettől az őslakók arcára szelídül az ígéret, halkabb lesz a lélekharang, csendesebb a búbánat. Olaszi évszázadokon keresztül szinte néptelen volt. De az elmúlt ezer esztendőben a templomtornyok árnyékában oltalmat nyerő falucskákban újra és újra kisarjadt az élet. Az 1920-as évek elején, amikor Trianon által egy újabb megsemmisítő korszak köszöntött a nemzetre, ismét a felére apadt az erdélyi és a partiumi falvak lakossága. A mai napig tartó erőszakos asszimiláció, a falurombolás korszaka, a gazdasági válság és a rossz politizálás egyre inkább tizedeli az ittenieket. „Feltámadunk!” – szólnak az Érmelléken a régi roskatag temetőkapuk, míg az utolsó kapufélfa is ki nem korhad.
Itthon nincs számunkra hely
A hetvenes-nyolcvanas évek falurombolási politikája idején minden magyar értelmiségi összefogást hirdetett az erdélyi kisfalvak megmentése érdekében. Figyelemfelkeltés gyanánt egyes európai települések sokukat közülük örökbe is fogadtak. Azokban az években a faltörőktől és a földgyaluktól kellett félniük leginkább az elárvult, anyanemzettől magukra hagyott kistelepüléseknek. Mára ezeknek a veszélye elmúlt, de az új nemzedék itthon tartása érdekében érdekképviseleti politikusaink csak üres szlogeneket pufogtatnak. Sőt középkori viszonyokba süllyesztették vissza a falvakat, nyakukra ültetve egy-egy „hűbérurat”, akik cserében jól taksálnak a pártkasszába. A megalázott, háztáji földecskéjétől is megfosztott kisember pedig otthagyja ősei fészkét és elmegy a nagyvilágba. „Sosem hittem volna – mondja az egyik olaszi család frissen diplomázott tagja, hogy azért kell elhagynom sokadmagammal a szülőfalumat, mert a fiatalokkal szembeni nemtörődömség és passzivitás eget verő méreteket ölt, valamint választottjaink harácsolási kedvétől már semmink sincs biztonságban. Nálunk természetes dolognak számít, ha valakitől csak úgy elvesznek egy darab szőlőt vagy egy darab szántóföldet és nincs kihez menni panaszra. Hisz a mieink veszik el. Forduljunk a román hatóságokhoz elégtételért? Akkor azok, akik meglopnak bennünket, még le is árulóznak. Ez így folyik már két évtizede. Akik most fognak érettségizni, sokan készülnek valamerre. Mindegy hova, hisz itthon nincs számukra hely.”
Kövessitől, Balaskóig
Az olaszi dombokon új tavasz virít. A szőlővesszőkben már csordogál a nedv, új életet sejtet. A falu egyik híres szülötte Kövessi Ferenc (1875-1945) növényfiziológus és -biológus, a Magyar Királyi Szőlészeti Központ kísérleti állomásának munkatársa volt. Az érmelléki szőlővesszők és borok tudora és az ’56-os Balaskó Vilmos szinte kortársak voltak. A dombra épített istenházában egykoron a román államhatalomra veszélyesnek minősített lelkipásztor is szolgált. A „mihályfalvi csoporthoz” tartozó lelkész legalább olyan jelentőséggel bír az olasziak számára, mint egykori sorstársa Sass Kálmán az Érmihályfalviaknak. 1958-ban, miután mindkettőt halálra ítélik, Balaskó Nándor szobrászművész – akinek a szalacsi iskola viseli a nevét – hathatós közbenjárására menekül meg a kivégzéstől és kap helyette életfogytiglant. Ilyen örökséget manapság nem a földgyaluk fenyegetnek, hanem a tömeges kivándorlás és a kiöregedés. A település határában egykoron feküdt egy Véd nevű falu is. Mára már csak történelem.
Jövőkép
Az elmúlt húsz esztendőben mindenki földesúr akart lenni a környéken. Mintha a múlt század elején rekedt volna a történelem. A tudatból szinte kihasadt a kommunizmus és onnan folytattuk, ahol abbamaradt. Lovagi és vitézi rendek, nemesi egyesületek működnek és kutyabőrök is vannak eladók szép számmal. Az új keletű földesurak nehéz pénzeket fizetnek a családfakutatásért, hátha találni legalább egy hétszilvafás nemességet igazoló okiratot. A két-háromszáz éves székelyhídi pincék, de az érolasziak is státuszszimbólumokká váltak. Ahogy járjuk a falu határát, idős szántóvetők mutogatják, melyik helyi kiskirálynak, hol van az érdekeltsége, mennyit „szerzett”. Székelyhíd alatt, a pince- és a szőlősoron sikk tulajdonosnak lenni – mondja a falu határában, a festői szépségű Olaszi-tó mellett kaszálgató idős ember, aki arra kér, ne fotózzuk és ne írjuk ki a nevét. Cserében elárulja, hogy Székelyhíd és Olaszi határában a „szerzett” birtokokon „a kilenc napos szociális segélyesek” művelik az elöljárók tulajdonait. Azt is hozzáteszi, nem egyszer hivatali kocsikkal hozzák ki ezeket metszeni és kapálni, még más települések polgármesterei is, akiknek van itt szántóföldjük vagy szőlőjük. Az unokája, aki szintén a kivándorlást latolgatja, le is fotózta ezeket.
Szívesen át is küldené, de fél…
Sütő Éva
