Szabó Ödön képviselővel az élen idén is megkoszorúzták a helyi RMDSZ politikusai azt az emléktáblát, mely azoknak a tartalékos, jobbára középkorú, nagyváradi illetőségű magyar katonáknak állít emléket, akik a város második világháborús ostroma során 1944 október 12-én vesztették életüket. A szóban forgó emléktábla szövege szerint a 12 „mártír” a „hitlerista alakulatok (sic!) parancsának ellenszegülve” életét áldozta a központi Sebes-Körös híd felrobbantásának megakadályozásáért. Szép, igazi hollywoodi, vagy inkább moszkvai flmstúdióba való forgatókönyv, csak épp egy baj van vele, hogy semmi konkrét bizonyíték nincs rá. De lássuk mi is az, amit biztosan tudunk.
1944 október 12-én Nagyvárad immár több hete a harcok gyújtópontjában volt, a várost a magyar és német csapatok közösen védték, több-kevesebb sikerrel együttműködve, több alkalommal is visszaszorítva a támadó szovjet és román csapatokat, komoly veszteségeket okozva ez utóbbiaknak. Hozzá kell tenni, hogy a hősiesen védekező, számos feljegyzésre méltó fegyvertényt végrehajtó magyar és német csapatok sokszoros számbeli és technikai hátrányban voltak, amit tetézett az is, hogy október 12-re már minden irányból támadot az ellenség, egyedül nyugati irányban, a Sebes-Körös völgyében lehetett a siker reményével megkísérelni a kitörést az egyre szoruló ostromgyűrűből.
Az hogy a város lakói mit éltek át, érzékeltesen szemlélteti több visszaemlékezés is, mi idézzük az egyik leghitelesebbet, Tömöry Jenőt vezérkari ezredest, a várost védő 12. m. kir. tartalékhadosztály parancsnokát, aki még szeptember 28-án a városban uralkodó állapotokat az alábbiakban jellemezte: „Szent László városán már kezdtek meglátszani a háromnapos harcok nyomai. Víz- és villanyzavarok, lógó telefon- és villanyvezetékek, bezúzott ajtók és ablakok (a fosztogatások nyomai), gránát ütötte sebek a házakon. A lakosság nagy része még itt volt, de senki sem törődött már velük.”
Október kilencedikére vonatkozóan, tehát mindössze három nappal a város elfoglalását megelőzően az alábbi, a nagyváradi hidakat is érintő sorokat olvashatjuk Számvéber Norbert „Páncélosok a Tiszántúlon” című rendkívül részletes, és alapos művében: „A védelmi állások Nagyváradtól nyugatra elkészültek, de a város déli és keleti előterében még dolgoztak rajtuk. A tüzelőállásokat azonban már mindenhol kiásták. Magának a városnak a védelmére két magyar határvadász-zászlóalj állt csupán rendelkezésre, egyenként 300, illetve 120 (javarészt öregebb) katonával. Az engedély nélkül visszavonulókat 150 csendőr tartóztatta fel. A várostól nyugatra, a Sebes-Körös mentén kiépítés alatt volt egy felvételi állás. A Körös hídját azonban nem készítették elő robbantásra. Még robbanóanyagot sem készítettek elő e célból. (kiemelés tőlünk) Ezért Schmidt altábornagy azt javasolta, hogy helyezzenek készültségbe egy robbanóanyagokkal felszerelt utászszázadot a híd közelében arra az esetre, ha a szovjet harckocsik elérnék az átkelőt. Vörös altábornagy rámutatott, hogy a híd létfontosságú a nagyváradi lakosság számára, mert azon futott a vízvezeték is. Ha a hidat idő előtt felrobbantanák, a 12. tartalékhadosztály a déli parton rekedne. Schmidt ennek ellenére ragaszkodott hozzá, hogy a hidat készítsék elő robbantásra. Német javaslatra a híd lábánál egy házban vagy pinceablakban egy páncéltörő ágyút is el lehetett volna helyezni, amely fedezte volna az átkelőt.”
Október 12-én a város védőinek helyzete válságosra fordult. A német csapatok a magyarokat nem is értesítve, kihasználva a ködös időjárást a várost zömmel nyugati irányban, a Sebes-Körös völgyében haladva hagyták el. A magyar csapatok csak őket követve, utolsóként hagyták el Nagyváradot. Ennek a ténynek a rögzítése azért is fontos, mert ha hitelt adunk a harcok sűrűjében levő magyar szemtanúnak, a „mártír hídvédőket” semmiképpen nem géppuskázhatták le a már jelen sem levő németek a magyar csapatok parancsnokának szeme láttára, annál is inkább, mert ez utóbbi kijelenti naplóbejegyzésében, hogy a hidat nem engedte felrobbantani.
„Midőn úgy 9 óra tájban a németekhez csatlakozva a 12. hadosztály visszavonulására is sor került, fokozatosan sűrűsödő és teljesen átláthatatlan köd feküdte meg a Sebes-Körös völgyét, befedve gondosan Szent László király katonáinak késő utódait és megbénítva minden légitevékenységet.
A hidat nem engedtem felrobbantani. (kiemelés tőlünk) Autóba ültem magam is, és a 2. gépkocsizó zászlóaljhoz csatlakozva, szomorú lélekkel, de teljesen tiszta lelkiismerettel hagytam el ezt a szép magyar várost, amit 17 napig igen nyomoruságos körülmények között mégiscsak a 12. hadosztály tartott meg! Isten oltalmába ajánlottam a 100 000-es városnak még mindig itt lévő legalább 50 000 fős magyar lakosát.”
Ki robbantotta fel a hidat?
Számvéber Norbert idézett művében arra is kitér, hogy a várost északi és déli irányból egyszerre támadó szovjet csapatoknak a köd miatt nem tűnt fel a védők távozása, így a támadók mintegy kilenc órán át (!) egymást lőtték a folyó két oldaláról. A város hídjai közül éppen a központi Szent László híd körül tombolt legjobban a tűzharc, így könnyen elképzelhető, hogy egyetlen eltévedt lövedék elegendő lehetett ahhoz, hogy felrobbantsa az aknákat a híd alatt. Mindez persze csupán feltételezés, de sokkal logikusabb mint a jelen sem levő németeket vádolni a robbantással, akik mellesleg a város egyetlen másik hídját sem robbantották fel, annál az egyszerű oknál fogva, hogy azzal semmit sem tudtak volna megakadályozni, mivel a szovjet csapatok mindkét irányból támadtak már.
Már csak az a kérdés marad megválaszolatlan, hogy kik a felelősek a Szent László templomon található emléktáblán felsorolt tizenkét „mártír” haláláért? Mivel semmilyen szavahihető szemtanú vallomása nem maradt fenn ezzel kapcsolatban, a spekuláció, a politikai haszonszerzés céljával táplált városi legenda kategóriába kell utalnunk az egész történetet, hiszen sokkal könnyebb a „hitleristák” nyakába varrni az egészet, mint kinyomozni, mi is történt valójában. Hogy kik lehettek a „hídőrök” gyilkosai, arról talán azok az idős váradiak tudnának mesélni, akik gyermekként szemtanúi voltak a szovjetek garázdálkodásainak az ostrom után, mely során nem egy alkalommal – többek között az Úri utcában, de a vasútálomás környékén is – szó nékül agyonlőttek a városban rekedt, magukat megadó magyar honvédeket, majd kirabolták őket. Vagy azok, akik szemtanúi voltak annak, amikor orosz kiskatonák agyonlőtték Ujhelyi István 33 éves székesegyházi segédlelkészt. A sort pedig sokáig lehetne folytatni.
A tény az, hogy az RMDSZ 2022-ben egy olyan városi legendát ápol, mely még 1944-45-ben a város első magyar komunista lapja, a „Népakarat” hasábjain jelent meg. Mint ahogyan tény az is, hogy senki sem látta sem a hidat állítólag felrobbantó „hitleristákat”, sem a magyar bakák ugyancsak a német fegyvertársak által történő kivégzésének nincs semmilyen kézzel fogható bizonyítéka. Sokatmondó ugyanakkor, hogy a RMDSZ politikusai (ha igaznak fogadjuk el az egész történetet) hajlandóak fejet hajtani parancsmegtagadók emléke előtt, ugyanakkor egyetlen jó szavuk sincs a várost valóban hetekig hősiesen védő magyar honvédekről. A hitleristázó szövegű emléktábla az ő emléküket gyalázza meg ugyanis, ugyanakkor jól illeszkedik az alig néhány méterrel odébb, a városháza épületén éktelenkedő román emléktábla szellemiségéhez, melynek szövege Horthy-fasizmust emleget, és felszabadulásról hazudozik.
Akikre emlékezhetünk
Végezetül a várost védő valódi hősök emléke előtt fejet hajtva két idézet arról, hogyan védték Szent László városát a valódi hősök, akiknek ma sincs emléktáblája Nagyváradon.
Idézet Számvéber Norbert már többször szóba hozott hadtörténeti munkájából. 1944 október 2. „Egy nagy erejű szovjet támadás Nagyvárad déli széléig jut, de a 12. honvéd tartalékhadosztály és német páncélosok megsemmisítik a támadókat. A heves harcokban különösen kitüntetik magukat a Pápáról repülőgéppel ideszállított ejtőernyősök, és a csendőrség harccsoportjai.”
És egy idézet Halmos Antal : „A Garasországi neokapitalizmus természetrajza” című művéből: „Amikor a váradi főtéren teherautóra dobáltak bennünket, gyerekeket, a tér keleti oldalán lévő Sas-palota mellett nyíló két utca torkolatában magyar páncéltörő ágyúk lőtték a szovjet tankokat. A jobboldali utca torkolatában álló ágyút vezénylő tiszt nem kuporodott le a védő páncélzat mögé, hanem a tankok tüzének kitéve magát állt és cigarettázva vezényelt. Bámulatra méltó bátorság!”
Dicsőség a valódi hősöknek!
Barta Béla
