Kopjafaavató
Kopjafát avattak az egyik érmelléki kisfaluban. Még az anyaországi testvértelepülések képviselői is megtisztelték jelenlétükkel az eseményt. Persze a megyeszékhelyi politikusok sem maradhattak ki a jóból, hisz ilyenkor szokták elmondani a mindenkori kötelező kortes beszédet.
A kultúrotthonnál – majd minden kisfaluban ez az egyetlen hely, ahol vendégeket lehet fogadni –, nagy volt a felhajtás. Akadt is tennivaló bőven. Már hajnalban hozták a szponzordisznót, amit trancsírozni kellett, na meg a hatalmas bográcsüstöt is be kellett üzemelni az udvaron. Favágás, alátüzelés, miegymás. Az asszonyok sütnek-főznek, terítenek, hordják odafele az otthon elkészített süteményeket, „hászen nagyúr a vendég” – mondogatják ilyenkor az Érmelléken. Főleg egy kisfaluban, ahol egész esztendőben alig történik valami. A lényeg az, hogy a vendégszeretet határtalan, és amit tesznek, azt önzetlenül, szívvel-lélekkel teszik. Segítenek, mert a polgármester úr erre kérte őket. S ha már igényt tart a segítségükre, akár fontosnak is érezhetik magukat. Legalább ilyenkor, na meg persze választások idején, de az már egy másik történet.
Az anyaországi vendégek kicsit korábban érkeztek, ám láthatóan jól elvoltak magukkal. Az asztalon a jó vérbő vörösbor mellett ott sárgállott a könnyfakasztó kisüsti is. Kóstolgatták is szaporán mindkettőt, nem instáltatták sokáig magukat. Pedig a jó falusiak még Unicummal, Angellivel meg négycsillagos konyakkal is kedveskedtek, hátha az úribb gyomor nem veszi be az amolyan paraszti italokat, mint amilyeneket errefelé szokás nyakalni. De úgy látszik, az érmelléki „unikumoknak” nagyobb az ázsiójuk a határon túli testvérek ízlését illetően is, hála legyen az Istennek. Van is belőlük bőven, úgyhogy ezen nem múlik a jótestvéri viszony.
Az idő már délutánra járt, vészesen közeledett a kopjafaavatás meghirdetett ideje is. Ám addigra a határon túlról érkezettek, meg mi tagadás, maguk a vendéglátók is, igencsak belemelegedtek a sok búsmagyar nótába, lógatták is bajszaikat erősen, kivált, amikor egy-egy nóta mentén egymásra találtak a búbánatban. Ennek okáért aztán nehezen is fordították vissza a lőcsöt jövetelük eredeti céljához, de végül is győzött bennük a nemes tudat, hogy a kopjafa az azért mégiscsak kopjafa, azaz újabb alkalom lehet az együtt éneklésre, így nem késlekedtek vele sokáig, főleg, hogy a tiszteletes úr is nagyon sarkallta már a nemes társaságot.
Felavatták hát szerencsésen az újabb megbúsulni valót.
Csak Teri néni ült békésen az egyik közeli fehérre meszelt hídfőn. Mellette odatámasztott kapa jelezte, ünnep ide vagy oda, neki dolga van.
Amint a nagy magyar bánat átcsapott az eresz alatt fecskefészekbe, jó ízesen megjegyezte: „mindegy a’ hunnét jött, a pájinka mindegyikbül bajdorát csinál”. Majd utánuk eresztett egy errefelé használatos asszonyi „elkerítést” is, de azzal a kifejezéssel már csínján bánik még a sajtó is.
Mert mégiscsak a kopjafaavatón volt a hangsúly, nem a körítésen, vagy urambocsá’ az „elkerítésen”.
Sütő Éva
(Fotó: illusztráció)
