Letűnt idők nyomában, avagy volt egyszer egy városközpont Érmihályfalván
Az 1800-as évek elejétől kezdődően polgári épületek sorjáztak Érmihályfalva hajdani központjában. Valamennyi oromzatán girlandok, virágfüzérek, stukkók, különböző díszítések jelezték a stílusos építkezésre való igényességet. Az oromzatokon gipszfigurák, szárnyas angyalkák őrizték az otthonok nyugalmát, lakóik békés álmát. Egészen a hetvenes évek elejéig…
Történelmi tény, hogy 1920 után az egész Kárpát-medencében nagyot fordult a világ kereke. A „végeken” maradt nemzetrészek sanyarú évtizedeknek néztek elébe. A középosztály lassan sorvadni kezdett, a felsőbb tízezerhez tartozók nagy része emigrált. A második világháborút követően a kommunista rendszer is rálicitált a romlásra, melynek következtében még az is tönkrement, ami addig tartotta magát. Az államosítás pedig csak rátette a pontot az amúgy is szomorú állapotokra. Megszűnt a középosztály, a polgári világ köddé foszlott. A valamirevaló épületeket egyszerűen „rekvirálták”, mert kellett az államnak, vagy valamelyik kisistennek nyilvánított aktivistának. Így nagy részüket átépítették, vagy ha útban volt, lebontották. A hetvenes évek elején kiagyalt szisztematizálás is részben arra hivatott, hogy eltöröljön minden polgári életre utaló nyomot. Ennek következményeként falvakat és városközpontokat gyalultak le. A régi városközpontok helyére nyomornegyedeknek is beillő gettószerű tömbházakat emeltek. Így érkezett el Érmihályfalvára is a nap, amikor elkezdték lebontani a százévesnél jóval régebbi városközpontot. Fájdalom, senki nem gondolt arra, mint jobb helyeken, hogy meghagyják a régit, és más irányba – hely lett volna bőven – alakítsanak ki újat. Nem is szorgalmazta senki.
Az érmelléki kisváros központjának mintegy hetven százalékát bontották le azokban az években. A város arculatát meghatározó egykori Schwarcz-féle Nemzetei Szállót kikerülve szinte az egész utcafrontot eltüntették. Ki ne emlékezne még az egykori sikátor sarkán lévő zöldséges boltra, ahol a nagy bajuszú Vajda bácsi és a hallgatag Vajda néni mérte a krumplit, a paradicsomot, vagy a roppanó belű dinnyét? Bár az üzlet helyén már nagyobb bevásárló központ magasodik, a régi Vajda-féle lakóház még nem is olyan régen ott tanúskodott egy letűnt kor polgári világáról.
Nem messze tőle állt a régi tejcsarnok, ahol a hatvanas években még igazi sűrű kimért tejfölt és tejet lehetett kapni. Csak úgy egyszerűen a kannákból, tejes tartályokból. A kis üzletet a rendőrség (milícia) sarki épülete követte, hosszú zöldre festett deszkakerítésével, masszív vasalt ajtajával, rácsozott ablakaival. A túloldalon a Lovassok építette (1849) hatalmas kúria emelkedett – hál’istennek meg is maradt, illetve a régi posta épülete, „sürgönyfákkal” övezve.
Ezeket megelőzve a Kosztka János alapította (1842), később Mátrai István gyógyszerész működtette patika (A Sashoz gyógyszertár) műremeképülete állt, ma is áll, bár jelenleg bankként üzemel. Nemtörődömségből sok jellegzetességét eltüntették, tönkretették. A főutcára kimenet, a Wagner-ház kapualját Mayer Irénke cérnás és pipere boltja követte, majd kisebb-nagyobb vasredőnyös boltocskák. A Fúró Gyuszi hentesüzlete is ezen a soron volt, ezt követte egy másik, újabb gyógyszertár. Ugyanezen a soron egy régebbi postaépületből kialakított lakóépület, illetve a Kurta-ház közt folyt a Móka-patak, mint manapság.
A mai Kálvin János utca sarkán iskolai bentlakás működött, az átelleni sarkon kocsma, majd egy zsidó kereskedőtől államosított önkiszolgáló épülete. A mai Köztársaság utcán felfelé szintén patinás lakóházak és vasredőnyös koporsós, papírvirágból készült koszorús üzlet, férfiszabászat, Nagy Vince órajavító műhelye, fényképészet és más polgári relikviák.
Túloldalt kezdődően a régi városháza (korábban takarékpénztár) után is kiskereskedések működtek, cipő- és biciklijavítók, trafikok, kötött- és méteráru, papírkereskedés, valamint egy cipős üzlet zárta a sort. Tovább az állomás irányában a Birtás lányok csipke- és hímzett árui díszítették a kirakatot. Mindezekből mára alig maradt valami, ami ezekre az időkre emlékeztetne. Az ormótlan tömbházak, hepehupás járdák, magasított feljárók –, amelyekhez már nem futotta lépcsőre – minden elnagyoltan és felületesen megépítve állt évtizedekig. Némelyik helyen még ma is.
Az ötvenes-hatvanas években azzal indult a nap, hogy lakos és kereskedő vette a vizeskannát, fellocsolta maga előtt a betonozott vagy a bazaltkövezett járdát és felseperte azt. Az akkori békés, csendes Mihályfalvát ma már hiába keresnék a hazajárók, nosztalgiázók. A lebontott épületekkel ellopták a nemzedékek ifjúkori emlékeit is. Mert mi emlékeztetne hívebben egy tétova kézfogásra, félszeg csókra, ha nem egy ódon kapualj, vagy azoknak a hajdani százéves fáknak az illata, amelyek alatt Virág Ödönék muzsikáltak?
Sütő Éva
