Luxus a tiszta víz és a működő csatornázás a Hegyközben
Többször írtunk már arról, hogy Bihar megye magyarlakta falvaiban mai napig fényűzésszámba megy az emberi fogyasztásra alkalmas vezetékes ivóvíz, a jól működő és megfizethető szennyvízelvezető hálózat pedig még a vezetékes víznél is kevesebb háztartás magától értetődő része. Sajnos a legtöbb érmelléki vagy hegyközi településen az elmúlt évek „fejlesztései” és beruházásai sem jelentettek valós megoldást erre a problémára, így ma is teljes falvak kénytelenek arzénnal, vagy más nemkívánatos anyaggal szennyezett vizet fogyasztani, vagy pedig rendszeres költségként minden hónapban nagy mennyiségű ásványvizet vásárolni.
A vízmizéria azáltal sem enyhült, hogy a legtöbb érmelléki, Berettyó-menti és hegyközi magyar vezetésű önkormányzattól a vízszolgáltatás nyűgét átvette egy részvénytársaság (Észak-Nyugati Víz- és Csatornamű Rt.), melyet egy kistérségi társuláson belül maguk az érintett önkormányzatok hoztak létre. A legtöbb helyen a víz minősége semmit sem változott, vagyis konkrétan emberi fogyasztásra alkalmatlan a csapból folyó, sokszor ivóvízre sem színében sem szagában nem hasonlító folyadék, amit maga a szolgáltató cég is elismer, igaz csak közvetve. A legtöbb helyen a számlán ugyanis nem az szerepel, hogy a szolgáltató ivóvizet (apă potabilă) fizettet meg klienseivel, csupán annyi, hogy vizet (apă). Van olyan település is, ahol a falu központjában fúrt kúton figyelmeztetésként ki is van írva: a víz emberi fogyasztásra alkalmatlan. Igaz, csak románul …
Hegyközcsatár: drága ivóvíz, elmaradt tájékoztatás, megfélemlítési kísérlettel fűszerezve
Csatárban még 2018-ban a Megyei Tanács finanszírozásával (vagyis az adófizető emberek pénzéből) 180 méter mély kutat fúratott az önkormányzat, azt remélve, hogy a kútból származó víz minősége és mennyisége végre megfelel majd az elvárható szintnek. Csatárban ugyanis mint a Hegyköz és az Érmellék más településein is komoly gondok voltak a vízhozammal, valamint a víz minőségével is.
Rövid időre rá, hogy a kutat befejezték, a helyi vízszolgáltatást átvette az említett részvénytársaság. A cég rögtön áremeléssel indított. A lakosok addig 2,50 lejes köbméterenkénti áron jutottak hozzá a vízhez, az új szolgáltató rögtön 2,85 lejes áron indított, és a további áremelések lehetőségét sem zárta ki. Ez gyakorlatilag annyit jelent, hogy az egész meglevő hálózatot, és a frissen, jelentős összegű közpénzből fúrt kutat tulajdonképpen ajándékba kapta egy piaci alapon, haszonért dolgozó cég, mely haszna után elméletileg osztalékot is fizet a részvényeseinek. Magyarán az adófizetők pénzén egy kész, működő infrastruktúrát vett át a részvénytársaság, melynek hasznát elvben a részvényesek (ez esetben a kistérségi társulást alkotó önkormányzatok) teszik zsebre, gyakorlatban a gazdálkodásáról vajmi keveset lehet tudni.
A helyi lakosok elmondása szerint ugyanakkor a víz minőségében nincs érzékelhető pozitív változás. Sérelmezték ugyanakkor azt, hogy az orruk alá tolt román nyelvű szerződéshez semmilyen magyar nyelvre fordított tájékoztató anyagot nem kaptak, és az önkormányzat vezetői ismét „elfelejtettek” lakossági fórumot összehívni, ahol elmondták volna az őket megválasztóknak, mire is számítsanak az új szolgáltatótól. A fonák eljárást sérelmezőket, ugyanakkor gyakorlatilag megfenyegették, hogy ha nem írják alá a szerződést, búcsút mondhatnak a vezetékes víznek, mert egyszerűen „levágják” háztartásukat a hálózatról. A nyomásgyakorlás következményeképpen a lakosok többsége kényszerből aláírta az új szerződést. Jellemző a szolgáltató hozzáállására, hogy nincs rendszeres fogyasztásmérés, nem járnak alkalmazottaik leolvasni a vízórát, hanem egyszerűen kiküldtek minden új „boldog” szerződő lakosnak egy számlát, mely egységesen négy köbméter fogyasztásról szól, mondván, hogy majd a későbbiekben hozzáigazítják a számlákat a valós fogyasztáshoz …
Összegzésképpen tehát olyan szerződést írattak alá az emberekkel, melyben nem szerepel a víz pontos ára, ugyanakkor nem szerepel az sem, hogy a fizetendő esővízdíjat milyen telekméret után kell majd fizetni. Továbbá érdekessége az is, hogy a csatornadíjat a teljes felhasznált vízmennyiség után kell majd fizetni, tehát, ha valaki öntöz, esetleg jószágot itat, ugyanúgy kifizeti még egyszer az adott mennyiséget, mintha az elfolyt volna szennyvízként. A tetejébe, jellemző módon, a szerződést aláírató önkormányzat részéről azt is megtagadják, hogy másodpéldányt hagyjanak az aláíró polgárnál, magyarán, annak akivel szerződnek, semmi nem marad a kezébe arra vonatkozóan, hogy mit írattak vele alá. Mindezt bizonyára a mostanában sokat hangoztatott tisztelet, azaz respekt jegyében…
Csatornahálózat – van is, nincs is, de legalább kötelező
Hegyközcsatárban – kizárólag a községközpontként funkcionáló névadó faluban – állami támogatásból megkezdték a csatornahálózat kiépítését. Forrásaink szerint, bár a hálózat nagy része elméletileg kiépült, és az önkormányzat illetékesei át is vették azt a kivitelezőtől, maga a hálózat használhatatlan. Szemtanúk elmondása szerint a kivitelező cég munkásai szakszerűtlenül jártak el, „elfelejtették” például a csövek alá az ilyenkor előírt homokréteget elhelyezni. Adott tehát egy papíron létező, és befejezett szennyvízcsatorna hálózat, amire ha akarna sem tudna rácsatlakozni senki. Ugyanakkor a hegyközcsatáriakkal már közölték, hogy ha egyszer használható lesz a hálózat, akkor viszont kötelező lesz rácsatlakozni, ami rögtön megduplázza a háztartások vízdíjjal kapcsolatos kiadásait, hiszen a hálózatot szintén átvevő, és a jövőben működtető Észak-Nyugati Víz- és Csatornamű Rt. 2,85-3 lej köbméterenkénti árat fog felszámolni a szenny és esővíz elvezetéséért. A cég hozzáállását az ügyhöz az is mutatja, hogy községi szinten mindössze két alkalmazottal rendelkeznek, akiknek feladata a hálózat karbantartása és működtetése mellett a vízdíjak beszedése és a vízórák leolvasása is lenne. Így az a faramuci helyzet áll fenn, hogy a kész de nem működő, átvett de be nem fejezett csatornahálózatot az önkormányzat alkalmazottai toldozzák-foldozzák, sokszor maga az alpolgármester is beszáll a soha véget nem érőnek tűnő munkálatokba. Ha pedig a csatári ember veszi a bátorságot és megkérdezi, ugyan biza mikor lesz használható a „kanalizálás”, akár azt a választ is kaphatják, hogy talán tíz év múlva …
K. Szalárdi István
