Marx győzött? Győzött
Kereken kétszáz éve született Karl Marx, ez a furcsa, dühös kis ember, aki nélkül nincsen huszadik század.
Keserűen írom le ezt a mondatot. A nyugati kultúrkör mögöttünk álló száz esztendejét nem Teréz anya vagy Albert Schweitzer, hanem ő táplálta lelki betevővel. És az a XX. század éppen olyan lett, amilyennek Marx látni szerette volna. Forradalmak törtek ki, a szegények és nyomorultak leszámoltak a gazdagokkal és sikeresekkel, eltűntek a társadalmi osztályok, végül a marxizmus „riadó kürtjére” leomlottak a régi Európa falai.
Marx tévedéseit és bűneit oldalakon át sorolhatnánk, de miután a terjedelmünk véges, emberi gyarlóságainál és gondolati zsákutcáinál időzünk egy cseppet. A kettő persze, szorosan összefügg, még akkor is, ha a neomarxisták és a liberálisok szerint a történelem nem a nagy emberek életrajza. Szerintünk az is. Marx életében sem véletlenül és céltalanul zajlottak sorsfordító események. Nem véletlen, hogy ősei mindkét ágon rabbik voltak, és bár zsidó nevelést nem kapott, „életműve ennek ellenére talmudista jellegű, mert lényegében nem más, mint a szakterületén működők munkáinak a kommentálása és bírálata” (Paul Johnson).
Az sem véletlen, hogy „bukott polgárként” (Németh László) szembefordult a középosztály ideáljaival, életformájával, de nem azért, mert erkölcsileg felülemelkedett, hanem azért, mert bosszúálló, erőszakos és öntelt volt. Rossz emberi tulajdonságai, összeférhetetlen természete sodorta a saját elképzelt világába, amelyet szerencsétlenségünkre pontosan megtervezett, felvázolt és elterjesztett, és ahogyan a víz tetején himbálózik a fekália, hamis igéi úgy válnak ki a többi egyenlősítő tanítás közül.
Marx két vonásában kétségkívül egyedülállóan tehetséges: újságíró és próféta egyszerre. Amit megfogalmaz, erős képzeteket kelt: láncok, ópium, sírásó és a többi – stílusa kegyetlen és gúnyos, akárcsak ő maga. Szövegei alkalmasak arra, hogy műveletlen és felületes emberek rajongjanak érte. Nagyotmondása, fontoskodása, homályos és elnagyolt fejtegetései a komolyság látszatát keltik, pedig csak szimpla, sokszor üres megfogalmazások. Marx próféta is, amennyiben egészen az ő fellépéséig senki nem vállalkozott a filozófia és a jövendőmondás önkényes frigyre léptetésével. Nem beszélve gazdasági fejtegetéseiről, amelyek minden tudományos és áltudományos látszatuk ellenére lázító politikai szövegek. Marx azonban – bár gyűlöli – sokat tanult a kereszténységtől. Ő is létrehozta a maga külön bejáratú üdvtörténetét, ahol Jézus és tanítványai a proletariátus, a farizeusok és a nagytanács a burzsoázia, van megigazulás, amit ő osztályöntudatnak nevez, a feltámadás nála a forradalom, a pokol a kapitalista, a paradicsom pedig a kommunista társadalom.
Abban is a keresztény eszkatológiát majmolja, hogy a végső fázisban nála is feloldódnak, eltűnnek a társadalmi osztályok, eltűnik ember és ember között minden, ami valaha szétválasztotta őket. Marx nagy újítása, hogy vallást teremtett ateisták számára. Hitet, amelyben egyszerűen csak hinni kell, elegendő egy-két szeminárium, néhány bemagolt dogma, és az ember máris marxistának mondhatja magát. Ezért működött a recept Kambodzsától az NDK-ig: az önálló gondolkodás luxusát elutasító csőcselék mindig is újságcikkekbe burkolt féligazságokra, próféciákra, egyszerű útmutatásokra vágyik. Ebben és csakis ebben áll a marxizmus példátlan, földrészeken, nemzeteken átívelő sikere.
Lenin klasszikus felosztását követve, szemrevételezzük röviden a marxizmus három fő alkotórészét. Filozófiája a „dialektikus és történelmi materializmus”, amely Feuerbach materializmusát ötvözi Hegel dialektikájával. A vegyítés meglehetősen önkényes és filozófiai használatra alkalmatlan. Ha a világot materialista alapon szemléljük, a marxi felfogás még Epikuroszhoz és Démokritoszhoz képest is visszalépés. A marxista a világon egyedüli létezőként észleli az anyagot, hisz abban, hogy mozgásának és változásának törvényei vannak, amelyeket pontosan leírhatunk, sőt az anyag az alacsonyabb rendű formákból folyamatosan magasabb rendű formákba szerveződik. Röviden szólva: agyrém, nem pedig páratlan filozófiai rendszer, ahogyan gyerekkorunkban a kommunista káderek ájult csodálattal emlegették ezt az öszvérfilozófiát.
Hasonlóan zavaros Marx „politikai gazdaságtana”, amely elképesztő logikai bukfenceket és ellentmondásokat tartalmaz. Egész életében anyagot gyűjtött soha el nem készülő gigaművéhez, A tőkéhez, amelynek csak első kötetét rendezte sajtó alá, a második és harmadik kötetet Engels állította össze a halála után. Marx kétségkívül a szerkeszteni képtelen, anyagot elrendezni nem tudó szobatudósok fajtájából származott: minél több anyagot látott és olvasott, annál jobban feloldódott benne a valóság. Filológusok bebizonyították, hogy A tőkében felhasznált idézeteket és számadatokat Marx sokszor meghamisította, egyszerűen átírta, kijavította az eredeti forrást, és úgy vette át, hogy a saját prekoncepcióját erősítse. Hadilábon állt a frissességgel is: bizonyított tény, hogy közgazdasági munkáihoz elavult, olykor húsz-harminc éve nem aktuális adatokkal dolgozott.
A munkásság életkörülményeinek leírására 1848 előtti forrásokat használt, miközben a betegsegélyezés, munkáspénztárak, szakszervezetek már sokkal jobb körülményeket biztosítottak számukra 1867 táján – Marxnak erről fogalma sem volt, vagy egyszerűen nem törődött a valósággal. Gyárban életében ha egyszer járt, szervezett munkásokkal nemigen találkozott, ha pedig igen, annak rövidesen összetűzés lett a vége. Egyszerűen nem szívlelhette, ha a vágyott forradalom helyett a munkások a biztonságról, a jobb munkakörülményekről beszéltek neki, egy ilyen alkalommal műveletlen szamárnak nevezte beszélgetőtársát, és öklével az asztalra vágott.
Tudtommal Engels teremtette meg a harmadik alkotórész, a „tudományos szocializmus” fogalmát, amely meglehetősen hangzatos és merész elnevezés. Paul Johnson szerint mindössze arra szolgál, hogy a marxizmust megkülönböztesse más forradalmi ideológiáktól, egyúttal a komolyság látszatát keltse (ti. ha ez „tudományos”, a többi nem). Maga a tan végtelenül primitív és kezdetleges elképzelés. Miután Marx teljes mértékben tagadta, hogy az ember nemcsak fizikai, de idealista lény is, akinek létezéséből a priori fakad az istenismeret, az egyéni és társadalmi felelősségvállalás, a közösségi lét igénye, a tényezők sorából egyszerűen kiemelte és megtette mindenessé a gazdasági érdeket.
Az embert azonban lehetetlen leírni a termelés, csere, elosztás, fogyasztás kizárólagosságával, hiszen vágyai, ideái, álmai is vannak. Amint családi, nemzeti, nyelvi kötelékei is, nemcsak osztályhoz kötődése. Ezt a magától értetődő igazságot egyetlen marxista sem fogadja el. Lenin, Marx legjobb tanítványa kiváló példa arra, hogy a marxizmus nemcsak kilúgozza az agyakat, hanem olyan távoli mezőkre száműzi az emberi szellemet, ahonnan nincs visszatérés.
A történetet Richard Pipes idézi fel: Lenin döbbenten fogadta a hírt 1920 nyarán, hogy a Lengyelországra törő Vörös Hadsereget a lengyelek feltartóztatták. „Agyonverték derék vöröskatonáinkat, ahelyett, hogy segítették volna őket” – dühöngött Lenin, és nem értette, hogy a lengyel katona, ahogyan a világ összes katonája, először is hazafi, csak aztán proletár, munkás, paraszt, burzsoá. De Lenin ezt nem érthette, hiszen marxista volt. Szerinte a lengyel katonáknak osztályalapon, virággal kellett volna fogadniuk a hazájukra törő Vörös Hadsereget, akik úgyszintén osztályalapon támadtak, hogy „felszabadítsák” a lengyel munkásságot a kapitalizmus súlyos terhe alól.
Amikor összegzésünk végén mégis azt mondjuk, hogy Marx sajnos győzött, nem túlzunk. Filozófiája, gazdaságtana, történelemszemlélete látszólag megbukott, de szelleme, forradalmi hevülete, egyenlősítő tervei köztünk élnek. A marxizmus már nemcsak kortünet, de apró módosításokkal győzedelmes ideológia is Nyugat-Európában. A százfelé ágazó posztmarxista értelmiségiek, jelesül a Frankfurti Iskola tagjai, vagy éppen a Marxot bíráló, de velejéig marxista lelkületű Karl Popper egyszerűen átplántálták Marx tanait a modern világba.
Már nem a proletariátus a kiszemelt kedvenc, hanem a különféle etnikai, szexuális kisebbségek, már nem szocialista társadalomról, hanem „nyitott társadalomról” beszélnek. De a lényeg mégis ugyanaz: a régi Európának el kellett tűnnie keresztény vallásával, települési, regionális, családi közösségeivel együtt. És mára – nagyjából – el is tűnt, legalábbis Nyugat-Európában, ahol egy percig sem volt államszocializmus, de Marx felforgató tanait kétségkívül sikeresebben alkalmazták, mint az úgynevezett szocialista országokban.
Itt tartunk most. A gonosz, furcsa, dühös kis ember beteg szelleme születése után kétszáz évvel is itt van velünk. Manapság ismét kísértet járja be Európát, de reméljük, hogy ez a nemzeti reneszánsz kísértete, és nem a kommunizmusé. Mert elég az aberrált, emberellenes ideológiákból, amelyek sorában a marxizmus talán a legártalmasabbnak bizonyult, hiszen százmilliós hullahegyet hagyott maga után.
Szentesi Zöld László / Demokrta
