Megint jönnek, kopogtatnak…
Alig múlt el az európai-parlamenti választások körüli felhajtás, máris itt a másik korteshadjárat. Államelnököt választunk! Az ember csak kapkodja a fejét, hogy kinek-minek kell már megint aláírnia, kik csengetnek, vagy kopogtatnak már megint a kiskapun, hogy nyájasan, minden leereszkedést és emberbaráti szeretetet kicsikarva magukból aláírásra bírják Juci nénit, Kálmán bácsit, vagy a pártgaleri valamelyik „kiválóságát”, akivel előre meg van beszélve, hogy fogadni fogja a megyei urakat, urambocsá’ elvtársakat, és nem lesz per sem, ha felhasználják a pártoldalon a fotóját.
Szóval megint jönnek, kopogtatnak. Mert kell az az aláírás, emberek, nagyon kell, főleg azokon a helyeken, ahol a több tízéves szavazólista szerint „voksoltak” az EP-választásokon (is), ugyanis a deklarált voksoknak megfelelően várja most a megye Kelemen Hunornak a sok ezer aláírást. Vannak is bajban a helyhatósági tótumfaktumok, főleg ahol tavasszal alig mentek el voksolni, mégis ezres nagyságrendben volt kipipálva a szavazópolgárok neve. Most nagyon rá kell húzni mindenkinek, hogy meglegyenek azok aláírások, amivel az EP-választásokon hencegtünk. Még akkor is, ha szolgálati időben járjuk fel az utcákat.
Végignézve a megyei tulipános Facebook oldalt, a megszólítottak, kikopogtatottak nagy része idős ember. Ők még megszeppennek a hivatalos ember látványától, rájuk még tud hatni a Mari néni, itt kell aláírni határozott hangú szöveg, a funkció, az élére vasalt pantalló, a vadiúj bőrcipő (az ép Skoda Oktavia úgy is a sarkon várja), nem esik benne nagy kár, legfeljebb kicsit poros lesz az aszfaltozatlan úton.
Értjük mi, hogyne értenénk, hogy jót tesz a Szövetségnek a potyakampány, hisz azzal mindenki tisztában van, hogy Kelemen Hunor sose fog beülni a Cotrocenibe, de ettől eltekintve meglesz az a bizonyos számú aláírás. Csakhogy annyira szánalmasak, sőt bosszantóak tudnak lenni ezek a kortesjelszavak, hogy Respekt!, amit 30 éve várnak az emberek a szavazataikért cserébe.
De a választások vagy az aláírások begyűjtésének sikerén túl újra visszatér a lekezelő nagymogul magatartás, na meg a szobrot állítanék magamnak, ha tehetném (s ha lenne rá pénz) pökhendiség, a tettlegesség, a bokámig se értek fel-t már meg se említem, mert ezek már annyira szánalmas és bűzös böffenetek egyes elöljárók szájából, hogy néha már az újságíró érzi helyettük a szekundáris szégyent, így legtöbbször már le se írja eme „túlképzett káderek” kivagyiságának bugyuta elszólásait.
Hát Respekt!, emberek!
Sütő Éva
