Megszépítő emlékezés
A napokban nálam sokkal fiatalabbak társaságában múlattam az időt, és szóba került a nosztalgiázás fogalma, főleg az interneten elharapózott nosztalgiázásé. Jelesül azé, amikor egy régi városkép alatt százával találunk a múltat szépnek látó, a jelent leszóló hozzászólásokat.
Erre azt kérdezte az egyik ifjú, hogy mi lehet ennek az oka, mivel az ő generációjuk nem tud azonosulni az efféle észrevételekkel, mert kell a változás, a modernizálás, és mi lenne, ha ma is, amikor ennyien vagyunk, olyan lenne a város, mint akkor, amikor a mi generációnk koptatta a flasztert. Ő nem tudta, hogy a lényegre tapintott, pontosan a lényegre!
Nos, előrebocsátom, én sem vagyok az újnak, a modernnek az ellensége, de meséltem nekik a régi városról, az utcák és terek hangulatáról, azokról az időkről, amikor tényleg nem voltunk még ilyen sokan, de amikor egy politikai döntés nyomán már kezdtünk többen lenni, délutánonként fákat, bokrokat ültető, és később azokat gondozókat láttunk az épülő tömbházak előtt. Akkor gondolni sem mertünk arra, hogy ezek leszármazottai lesznek majd a napraforgómagot köpködő, hangos manelét hallgatók, ők lesznek az erős autókon felelőtlenül száguldozó fenegyerekek. Beszéltem az ifjaknak arról, amikor még a tömbházak ablakából (milyen kevés tömbház volt!) nem az utcára dobálták a szemetet, és a gyerekek apáikat, anyáikat reggel dolgozni indulni látták. Meséltem arról, hogy a belvárosi utcák két oldalán nem bemeszelt ablakú boltok vagy klubok voltak, hanem akkoriban még áruval teli boltokba járt az éppen polgáriasodni kezdő újsütetű városi család, és hogy a Fő utcán villamosok jártak a korzózók között. Délelőttönként meg nem azért volt szinte üres az utca, mert a váradiak tömege külföldre távozott szerencsét próbálni, hanem azért, mert mindenki a munkahelyén volt, kivéve a délutánosokat. Mondtam azt is, hogy a vendéglőkben az igazoltatásokat végző rendőrök nem a személyi igazolványt kérték, hanem a munkahelyi belépőt, és rossz volt annak, akit közveszélyes munkakerülőnek nyilvánítottak a hatóságok.
Elmondtam, hogy „bezzeg az én időmben” volt tavasz, a nyarak nem voltak ilyen forrók, mint most, az ősz gyönyörű volt a Rhédey-kertben (amit a bennszülöttek következetesen „Rédainak” neveznek). A Szilvásban – ahol nyáron az emberek nagy része a szabadságát és a hétvégét töltötte –, a Körös partján, a sétányokon, ahol árnyat adó fák alatt (amit soha nem akartak kivágni a várost, az embereket és a természetet egyaránt gyűlölő, mindent a maguk igénytelen módján átalakítani akaró városatyák) lehetett andalogni, egyszóval mindenütt az volt, gyönyörű, még azoknak is, akiknek épp véget ért a szabadságuk, vagy akiknek épp becsengettek szeptember közepén.
Aztán egyikük azt kérdezte, hogy miként is állottunk a többségi nemzettel, egyszóval a románokkal? Milyen volt a viszonyunk? Erre csak azt felelhettem, hogy tudomásom szerint jól álltunk a dolgokhoz. Ők is, mi is. Gőzünk nem volt, mi is az az „interetnikai konfliktus”, mi csak éltünk egymás mellett. Együtt fociztunk, ahol csak tudtunk, együtt táncoltunk a klubokban (nem olyanokban, mint ma), egymás anyanyelvét tanultuk lassanként, és szinte mindent együtt csináltunk, néha még udvaroltunk is az ő lányaiknak, és ez fordítva is igaz volt.
Sok mindent mesélhettem volna még nekik, de láttam, hogy már régen nem az internetes hozzászólásokon jár az ifjak esze. Valószínűleg megértették azt, amit az idősebb váradiak gondolnak a régi képek láttán. Megérthették, mert rájöhettek, hogy az emlékek megszépítik a múltat, bármilyen rossz is volt az a múlt.
Farkas László, Nagyvárad
