Mi egyszerűen „csak” váradi magyarok voltunk…
Nem tettünk mi semmit, mondták néhányan azok közül, akiknek megpróbáltuk elmagyarázni, hogy változások kellenek Erdély és a Részek, de még a szórvány politikai életében is. Nem tettünk, mert a választói szabadság, a szabad választás demokratikus intézménye megakadályozta azt, hogy jelöltjeink bizonyíthassák rátermettségüket, odaadásukat, lakóhelyük dolgai iránt. Ez a választói bizalom négy esztendővel ezelőtt nem irányult jelöltjeinkre, sőt a parlamenti választásokon sem kaptak bizalmat. Akkor nem tudtunk versenyezni a pénzügyi háttérrel, az óriásplakátokkal, a választási ajándékcsomagokkal, de még az ígérgetésekkel sem, amik záporoztak a választók és a közösségek felé. Az ígéretek nagyon nagy része ígéret maradt. Aztán volt sok olyan dolog, amiről talán egyszer, de aztán többet már nem beszéltek. Nem beszéltek, mert állítólag azok a közösség számára nem létfontosságúak. Ilyenek a történelmi utcanevek, az épített örökségünk állagának megőrzése, temetőinkben a régi sírhelyek, sírkövek megóvása, a még néhány itt-ott meglévő ipari emlék megmentése a pusztulástól. Ilyenek a vasredőnyök, lámpaoszloptartók, kanális és csatornafedők, a lerombolt épületek kovácsoltvas díszei (lásd az Emília malom kovácsoltvas erkélyei, korlátai), a műemlék épületekről eltünedező zászlótartók, házszámok az utcák magyar neveivel, stb. Mi próbáltunk szólni ezekért is, de „nem voltunk hatalmon”. Olyan időket élünk, amikor városunk múltját is igyekeznek eltüntetni, de ha ez nem sikerül, legalább megpróbálják átírni. Azok a próbálkozások, amik arra irányulnak, hogy nevek, tények felejtődjenek el, cserélődjenek ki, még most, többé-kevésbé sikertelenek, mert néhányan állják a sarat.
A fájdalmas az, hogy még mindig nem látja ezt minden választópolgár. Még mindig nem látják, hogy mennyire komoly dolgok ezek az állítólag „kis” dolgok. Fejünk fölött dönt a város vezetősége épített örökségünkről és minden másról, mert azok, akik ott, a tanácsban érdekeinket képviselik, nem foglalkoznak dolgainkkal. Nincs műemlékvédelem a városban, nincs szerv, amiben bár egy tagja lenne a váradi magyarságnak, aki szót emel ezekért a dolgokért. A Szent László szoborért megvívott harcban sem állott mellettünk egyetlen képviselőnk sem, pedig az egy civil kezdeményezés volt, nyolcezer nagyváradi magyar és néhány jóérzésű román ember kezdeményezése. Várad magyarságának nem volt beleszólása a főtér, mindannyiunk Szent László terének átalakításába, mert képviselőink kevesen voltak. Igaz, mi nem voltunk ott, nem tudunk felmutatni „megvalósításokat”. Mi „csak” magyar utcanévtáblákat ragasztottunk ki a Városháza épületére. Mi „csak” élőlánccal fogtuk körbe az épületet figyelmeztetésképpen a magyar nyelv használatának jogáért. Mi „csak” tiltakozást szerveztünk az Olaszi temető nevének megváltoztatása ellen. Csak azért ennyit, mert nem kaptunk bizalmat, hogy a városi tanácsban emeljük fel szavunkat múltunkért és jövőnkért. Mert mi egyszerűen „csak” váradi magyarok vagyunk. Talán most, vasárnap másként lesz, bizalmat kapnak jelöltjeink, és akkor hétfőtől megszolgálhatják az önök bizalmát!
Farkas László
Nagyvárad
