Pár éve felröppent a hír a bihari sajtóban, hogy Nagyvárad vezetése „kezdene valamit” a nagy eszmei értékkel bíró műemlékegyüttessel, az egykori magyar királyi huszárlaktanya és lovarda, valamint a Széles (Decebal) utcára néző istálló megmaradt épületeivel.
Az istálló ügye hamar megoldódott, mert egy szép napon buldózerek, dömperek és markológépek jelentek meg a Kaszárnya tér felőli részen, majd a Vitéz utca felől is, hogy napok alatt földig rombolják a masszív, méteres vastagságú téglafalakat. Ma már parkolóhelyek vannak az épület helyén, a környéken lakók örömére és a helytörténészek-műemlékvédők bánatára.
A komplexum második épülete, a lovarda ma is áll, igaz, hogy csak a falai, de még megvannak. A ’90-es években egy bútorokat készítő kisüzem működött benne, de ez valamilyen máig fel nem derített okból a tűz martaléka lett. A falakat kívülről-belülről elborítják az invazív növények, ráadásul a falakon belül szemétlerakatot „képeztek ki” a derék városlakók.
A lovardával szemben, a tér másik oldalán roskadozik az évszázadok terhe alatt a laktanya barokk épülete. Az épületet a XVIII. század utolsó harmadában építették Mária Terézia királynő huszárszázada számára a másik két épülettel együtt. Egyes források szerint maga a laktanyaépület eredetileg egy főpapi úrilaknak épült, a vármegye csupán megvásárolta az építtető halála után a katonaság számára. De voltak helytörténészek, akik az építést összekapcsolták II. József császár 1786. július 12-i váradi látogatásával.
Eredeti alaprajza nagyjából négyzetes volt, és kiemelkedett belőle a középrizalit. 1808-ban egy szárnyat toldottak hozzá, 1890-ben ismét bővítették ezzel megbontották az épület szimmetriáját. A XIX. század végére az épület állaga igencsak megromlott – írta Péter I. Zoltán a Mesélő képeslapok című munkájában.
A Nagyvárad című napilap egyik 1942. júliusi számában az olvasható, hogy „a neves műemlékes szakember, Dercsényi Dezső a nagyváradi barokk építészet egyik jellegzetes emlékeként ajánlotta 1942-ben a Műemlékek Országos Bizottságának figyelmébe az akkor is igen elhanyagolt állapotban lévő huszárlaktanyát”.
A háború miatt nem kerülhetett sor a restaurálásra, aztán jött az újabb hatalomváltás, az évek teltek-múltak, az épület állaga pedig egyre romlott.
Az 1989-es rendszerváltás sem hozott újat az épületegyüttes sorsának alakulásában. 1999 tavaszán a laktanya déli falának egy része kidőlt, de a tulajdonos – egy magáncég, amely a hatvanas években (!) vásárolta meg az épületet az ortodox püspökségtől – nem gondoskodott az állagmegőrzésről sem!
A hatóságok és a nagyváradiak tehetetlenül nézik a látszatra végső pusztulásra ítélt épület agóniáját. Feltevődik azonban néhány kérdés, amelyre választ várnak, éspedig: ki vagy kik az említett épületek, illetve telkek tényleges tulajdonosai; tud-e és egyáltalán akar-e az önkormányzat valamilyen intézkedést foganatosítani a tulajdonos vagy tulajdonosokkal szemben annak érdekében, hogy az utolsó utáni órában megmentsék azt, ami még menthető belőlük; ki vagy kik azok a személyek, akiknek érdekében áll az épületek eltűnése, lévén, hogy a terület közel van a belvároshoz, és valószínűleg nagyon magas áron értékesíthető.
Ezekre várják a választ a váradiak és az épített örökség iránt aggódók, hiszen a két épület és a környezet felújítása esetén egy újabb turisztikai érték válhatna közkinccsé.
Farkas László/www.ehir.ro
