Muszájünnep
Románia kényszeredetten készül megünnepelni századik születésnapját. Az ország úgy vág neki a december elsejéhez kapcsolódó rendezvénysorozatnak, mint egy öreg, megfáradt, saját magára és a világra egyaránt ráunt ember, aki számára a születésnap megülése sokkal inkább nyűg, mintsem ünnep.
A boldogulásukat külföldön kereső románok milliói egyáltalán nem tolonganak haza (ellentétben például az augusztus 10-ei kormányellenes tüntetéssel), hogy a nagyromán egyesülés „szülővárosában”, Gyulafehérváron vagy Bukarestben testközelből vegyenek részt az ünnepi programokon, de különösebben az itthoniakat sem hozza lázba a koszorúzásból, szoboravatásból, zászlólengetésből álló centenáriumi parádé.
A társadalom különböző szintjein tetten érhető apátia egyik oka kétségkívül a „fentről”, a politikusok részéről érkező üzenetben keresendő. Márpedig a romániai politikai osztály képviselői közül kevesen tettek azért az elmúlt évtizedekben, hogy a polgároknak ünnepelni legyen kedvük, vagy hogy egyáltalán büszkék legyenek a hazájukra, nemzeti hovatartozásukra. A többségi társadalom határtalan nemzeti érzületét és büszkeségét kidomborítani igyekvő megannyi felméréssel és hiedelemmel ellentétben a románok jelentős része nincs túl jó véleménnyel a fajtájáról, országáról, fájlalva a rengeteg elszalasztott lehetőséget. Ma már nagyon sokan vannak, akiknek – Sabin Gherman után szabadon – elegük lett Romániából. Annak is elsősorban abból a feléből, amelyet fullasztóan behálóz a korrupció, az urambátyám-rendszer, ahol a titkosszolgálatoknak a rendszerváltás után három évtizeddel is döntő befolyásuk van a politika alakulására, és ahol mindenki rezignáltan veszi tudomásul, hogy nem épülnek autópályák.
„Van-e mit ünnepelni egyáltalán?” – teszik fel a kérdést sokan a centenárium apropóján, és a tanácstalanság mögött ott bujkál az őszinte sajnálkozás, hogy a száz évvel ezelőtt kimondott egyesülés tényén kívül nincs túlságosan sok ok az ünneplésre. Románia külföldi megítélése csapnivaló, nemzetközi szinten vajmi keveset adnak a szavára, a bukaresti politikai osztály nemhogy nagy ívű országprojektek felvázolására, kidolgozására, de a rövid távú együttgondolkodásra is képtelen. A legfőbb narratíva pedig száz év elteltével ugyanaz az egységes és oszthatatlan nemzetállamról, amely se nem egységes, se nem nemzeti, de megosztottabb, mint valaha. Ami pedig egy évszázad elteltével is állandó, az a beteges Erdély-féltés, annak a szajkózása, hogy a magyarok fáradhatatlanul munkálkodnak a terület el- vagy visszacsatolása érdekében, ahogy tetszik. Éppen ezért olyan hangulat járja át az egész centenáriumozást, hogy szeretne mindenki mihamarabb túl lenni rajta.
Rostás Levente / Krónika
