Nagy nevek árnyékában, avagy sic transit gloria mundi
A vidéki városok sorából kitörni igyekvő Várad nem volt nagy, erős iparváros, mint Erdély és a Bánság nagyobb települései. Ellenben a hatalmas szesz-, és malomipar, a cipőipar, a kis manufaktúrák, amelyek a kisipar szinte minden ágában jelen voltak, országos elsők közé emelték. De a várost igazán naggyá a kereskedelem tette.
Köszönhető volt ez a település szerencsés fekvésének, de még inkább az itt letelepedő ifjú kereskedőknek, akik néhány évtized leforgása alatt kereskedő dinasztiákat alapítottak. Bizony, ezek a családok messze földre elvitték ennek az otthonukká váló városnak a hírét. Ezek a kereskedők tanult, széles látókörű, világlátott emberként, szépen gyarapodó vagyonukat nem csak önmaguk és családjuk javára fordították, hanem a város közéletében, fejlesztésében is nagy szerepet játszottak. Felsorolni a város valamennyi nagy alakját, cégét hosszú lenne, de nem is ez a cél, hiszen ezeket a nagy neveket még ismerik a városunkban.
Ismerik a városépítőkét, az ifjú és idős Rimanóczy Kálmánét, Sztarill Ferencét, Vágó Lászlóét és fivéréét, Vágó Józsefét, Mende Valérét, Komor Marcellét, Jakab Dezsőét és a többi nagyságét, akik az olyan városatyák és mecénások álmait öntötték formába, mint Bulyovszky József, Rimler Károly polgármesterek, no és a fényes paloták gazdáiét.
A mai váradi fülének még ismerősen cseng a Lévay, Moskovits, Stern, Poynár, Kolozsváry, Füchsl, Sonnenfeld, Adorján, Ullmann név. De vajon hányan tudják, kik is voltak ezek az emberek, mi lett a sorsuk? Mi lett velük, családjukkal? Hová, milyen végzet felé sodorta őket a történelem vihara? Hogyan köszönte, köszöni meg az utókor azt a páratlan városképet, ami naponta emberek százait, ezreit kápráztatja el? És nem csak az építők emlékét! Mindazokét, akik valamilyen formában ismertté tették Várad nevét. Miért nincs ezeknek az embereknek a neve utcatáblákra, kőbe vésve? Vagy ha van is utca elnevezve róluk, méltatlanul külvárosba száműzve!
Vajon osztályfőnöki órán hány osztályfőnök beszél diákjainak ezekről a dolgokról? Hányan próbálják a város történelmét megismertetni a gyerekekkel? Tudják-e, ki építette a színházat és mikor? Kedves tanárok, szülők, nagyszülők, nagy a mi felelősségünk!
A múlt héten nyílt nap volt a megyei könyvtárban. A régi könyvek olvasótermében kiállítást szerveztek az Osztrák-Magyar Monarchia és a Román Királyság történetéről megjelent könyvekből. Gyönyörű, érdekes, értékes könyvek, folyóiratok voltak kiállítva. Vajon hány magyar diákunk látta a kiállítást?
Az idősebbeknek még ismerős az Andrényi cég neve, mert ott volt évekkel ezelőttig az Oţelul vasüzlet, ismerős az Ullmann név is, mert a palotában volt a nép nyelvén „nagykonkár” néven elhíresült húsbolt. Az viszont már nem biztos, hogy a Szent László téri „nagy aprozárról” a Moskovits-palota, a Zöldfa utcai „szalontairól” a Deutsch K. I.-palota jut a mai városlakó eszébe. Talán nem is olyan nagy baj az, hogy nem ismerik fiataljaink a régi utcaneveket, régi emberek régi történeteit?
De bizony baj! Mert a regnáló nép és rendszer mindig a maga képére formálja a város képét, utcákat, házakat. A tereket új szobrokkal tölti meg, a temetőket felszámolja, az utcáknak jellegtelen neveket ad, egyszóval formálja a köztudatot. A régi, a másik, az addig megszokott pedig lassan kivész a város életéből. Az omladozó, gazdátlan házak, a porladó kövek, a száz éves kivágott platánok nem beszélnek. De beszélnek a régi könyvek, folyóiratok, fotók, amiket könyvtárakból, régi bútorok fiókjaiból bányásznak ki bogaras emberek. És írnak valós és valótlan történeteket, hajdan volt boltokról, emberekről. Írnak komoly, dokumentumokkal alátámasztott tanulmányokat a városról, iparról, kereskedelemről. Ezeknek az embereknek a nevét is fel kell majd egyszer jegyezni. De ez majd egy másik nemzedék dolga lesz. Azé, kiknek könyvespolcán megtalálhatóak lesznek a bogaras kutatók munkái. Azért, hogy ne új meséket, új városépítőkről szóló történeteket meséljenek osztályfőnöki órán, az akkori nebulóknak.
Farkas László, Nagyvárad
