Nem megy
A javulni sehogy sem akaró magyar–román viszony került szóba a minap egy bő három évtizede a földgolyóbis déli féltekéjére emigrált egykori vásárhelyi barátommal folytatott éjszakába nyúló beszélgetésen. Megjegyzem: vegyes házasságból származik, de annak ellenére, hogy sohasem tagadta meg románságát, inkább magyarnak tartja magát. Ebben nagyban közrejátszott, hogy gyermekkorunk – boldog hatvanas évek! – Vásárhelyen kizárólag magyar környezetben cseperedett, s bár román tannyelvű iskolába íratták, magyar nyelvű könyveken nőtt fel, elsősorban a magyar kultúra, irodalom fogyasztója a mai napig.
Abban indulásból megegyeztünk, hogy a magyar–román viszony nem kielégítő, s az istennek sem akar javulni. Sőt, ahogyan az a kisember szintjén érzékelhető: inkább romlik. Mi a különbség közös gyermekkorunk és a jelen viszonyai között? A kommunista diktatúra idején nagyon vigyáztak, hogy a folyamat – a valós és szimbolikus román térfoglalás – lehetőleg csendben, különösebb botrány, esetleg konfliktus nélkül, úgymond fű alatt zajlódjék le. Tettek erről a szervek, ezt is szolgálta a diktatúra. A rendszerváltás után azonban, a látszólagos demokrácia körülményei között a zsigeri magyarellenes indulatoknak már senki sem szabhat gátat – nem is akar! –, különösen választási kampányok idején nyúl a politika a magyarellenes kártyához. Mi több: az állampolitika rangjára emelkedett a magyarellenesség. Ezt támasztja alá az is, hogy a román szolgálatok nemzetpolitikai kockázatként tekintenek az erdélyi magyarságra.
Itt elakadt a beszélgetés, mert ebben egyetértettünk. Van-e innen kiút, mi lenne a megoldás? Egymás kultúrájának lehetőleg minél mélyebb megismerése lenne az első lépés, állapítottuk meg. Csak hát e téren is inkább vissza, mint előre léptünk a rendszerváltás után eltelt három évtized alatt. Mi, magyarok még csak ismergetjük a román kultúrát, visszafele ez már nem érvényes. És ami a legszomorúbb: az igény, a befogadásra való nyitottság is elkeserítő módon hiányzik a másik félből. Marosvásárhelyen például a magyar kultúra helyi kötődésű nagyjairól sem hajlandók tudomást szerezni. Hogyan tisztelnék akkor? Hogy a történelmi múltra – a közösen megélt történelemre – vonatkozó valós ismeretek hiányára ne is utaljak. Sajnos ez van – ebben is megegyeztünk –, amikor a politika éppen aktuális érdekeihez igazítják a történelmet. A mától fogva minden másként történt elve szerint.
Hogy mindezt csak erősítik azok az esetek, melyekről a sajtó bőven beszámolt – az álszász Iohannis gyalázatos kirohanásai az Erdélyt elrabolni kívánó Orbán Viktor és az erdélyi magyarok ellen, illetve a Kübekháza és Óbéb közötti határátkelő kapcsán kirobbant diplomáciai csörte, valamint a szintén ez ügyben a magyargyűlölő egykori tévés műsorvezető, ma liberális EP-képviselő által megeresztett ordenáré mocskolódás mind azt bizonyítják, hogy a magyarellenesség a román „elit” legfőbb jellemvonása. Ezt a magyarellenességet pedig tudatosan „ápolják”, szándékosan táplálják az erre szakosodottak.
Ilyen körülmények között – miközben körültekintő örömmel konstatáljuk, hogy az utóbbi években látványosan javultak mind a hivatalos magyar–szlovák, mind a magyar–szerb kapcsolatok – csak tekergethetjük a fejünket, hogy mi jöhet még ez után. Mármint a magyar–román kapcsolatokban. Mert az biztos: a jószomszédi viszonyhoz két – egyenrangú és jószándékú – fél szükségeltetik. Másként nem megy.
Szentgyörgyi László /Pesti srácok
