Nemzedékek az Érmelléken – Öreg a házban
A múlt század eleji Érmelléken, néha három generáció is élt egy fedél alatt. Ez annyira természetes volt, hogy nem is jutott eszébe senkinek ezen elcsodálkozni. Mai idős emberek sokszor mesélik, hogy ez az együttélés és egymásra utaltság biztosította az otthon melegét, biztonságát és a mindennapok stabilitását.
Ezen a vidéken egykoron minden kistelepülés gyermekzsivajtól volt hangos. A zegzugos nagy porták, akácfaligetes kertek, hosszú paraszttornácos családi házak még őrzik eme letűnt korok illatát. A sokat megélt, bölcsességgel teljes nagy öregek még a történelem ködébe vesző háborúkra is emlékeztek. Doberdó vagy a Don-kanyar szinte ott élt a mindennapokban, de a hosszú téli estéken még az 1848-as nagy hőstettek is előjöttek, ha a nagyapák felpillantottak a tornyos ágy fölött függő családi szentélyre, ahol még régebbi nagyapák lovaikat ugrató fotográfiái néztek le a kilencszázas évek elejére.
Nekik még istenarcú volt a kenyér, amelynek morzsái a megszegés szentségekor – mint kérges tenyerek vigasztalói és dicsérői – hulltak az asztalkendőre. A családi falon függők, mint negyedik generációs „régi öregek” szóltak bele a mindennapokba, idézték és visszasóhajtották őket, belőlük merítkeztek és örök érvényű szentenciáik emberöltőkön keresztül ott lebegtek a mestergerendák alatt.
Zárt világ
A régi öregek még láttak bő termést, teli magtárat, kövér jószágot, boldog és boldogtalan asszonyokat, akasztott embereket, nádasban bujkáló betyárokat, gonosz szellemeket és visszajáró „hóttakat”. Gyakran emlegették őket, különösen olyankor, amikor példára volt szükség. Ez a zárt világ még tudta mit kell tenni, ha gyerek készült a világra jönni, ha valakit csúz gyötört, ha bokaficam esett Mari nénin, vagy a testes Jóska bácsi vérét mikor kell nadállyal (pióca) kiszívatni. A „kenő” asszonyoknak is nagy volt ám a becsületük abban az időben, hisz a megrándult derekat ők kenték helyre, nagy szakértelemmel, kevés zsír vagy liszt ellenében. Ha a makacs hátfájás, vagy derékfájás nem csillapodott, „poharakat ragasztottak” a panaszos helyre, ami kiszívta a fájdalmat az ominózus testtájékból. Ez úgy működött, hogy a poharat szájával nyílt láng fölé tartották, amely kiégette belőle a levegőt. Ezt hirtelen a fájós testrészre tapasztották. Az érvágás is bevett gyógymód volt. Ezt ott alkalmazták, ahol erős vértorlódásokat véltek, agygutát, fulladást megelőzendő. A művelet általában a falusi borbély „hivatala” volt, mint ahogy a foghúzás is, persze minden előzetes zsibbasztás nélkül.
Tűzőrzők
A fekete keszkenős nagymamák, meg a temetésekre ünneplőbe öltözködő nagyapák voltak tehát a ház öregjei, őrző angyalai. A hiányosságokat, a bajokat, a ritkán megeső családi perpatvarokat a nagymamák kötényei takarták el a világ szeme elől. Néha töröttek voltak, ősz hajúak, aszottak, görnyedtek, lassú járásúak és mindig gyászoltak valakit.
A gyerekekkel türelmesebbek, pajkosabbak, játékosabbak voltak. Ők őrizték a ház melegét, a tüzet a kemencékben vagy a csikóspórban, ők egyengették az utakat, seperték fel szombat esténként a portákat, gereblyézték tisztára az árokpartokat. Ők magvalták ki a meggyet, törték a diót, darálták a mákot, fejtették a paszulyt, és sámlin ülve gyomlálták a veteményt.
Az ízik meg a venyige sem jött fel magától a szőlőből, vagy a kertek aljáról. Nagyapán kívül senki nem kötötte kévébe azokat. Napi munkájuk nem volt látványos, de ha némelyikük „elköltözött” a tornácról, nagy űr maradt utána. Árva lett a sámli, a daráló, a kisbalta, a metszőolló és „Kicsimáj”, a macska is, aki, mintha keservesebben nyávogott volna reggelente, ha a rézkilincs nem akart lenyomódni és résre nyitni a konyhaajtót…
Együttérés
A régi nagytaták nem voltak olyan szorgalmas templomjárók, mint a régi nagymamák. Ha el is mentek a kismisére, vagy az istentiszteletre, utána még sokáig ott ácsorogtak a templom lépcsőin a plébános, vagy a tiszteletes úrral.
Kevés volt köztük kocsmába járó. Ha ittak, inkább otthon itták meg reggeli pálinkájukat, napközben a bort vagy a csigert iszogattak. A csiger enyhén savanykás borféle volt, kicsi szesztartalommal, nem is lehetett tőle berúgni. A préselés után, a nem túl keményre összesajtolt cefrét felöntötték vízzel, és erjedni hagyták. Ettől kezdve pedig úgy bántak vele, mint a borral, bár nem volt nagy becsülete, akárcsak a noha szőlőből készült bornak. A nagytaták hétköznaponként többnyire a ház körül tettek-vettek, ők megengedhették maguknak, hogy napközben is leüljenek a lócára, vagy ledőljenek a tornácon nyújtózó „hárságyra” (sásból vagy gyékényből font keskeny ágy) és onnan szemléljék a világot, nézzék a falevelek hullását, tavasszal az eresz aljában fészkelő fecskék fészekcsinosító „sűrítését”, a tornác elé fölfuttatott szőlő nemesedését, hamvasodását. Ők együtt értek a szőlővel és a vetéssel. S ha olykor rájuk maradt a ház aprósága, maguk köré ültették őket és meséltek nekik a régi betyárvilágról, Sobri Jóskákról, meg a csíkászokról, akiket mindig nagy tisztelet övezett az érmelléki lápvilágban. Nem lehetett ám mindenki csíkász, a lápot és annak veszélyeit ismerni kellet ahhoz, hogy valaki bemerészkedjen a mindennapi csíkhalért.
Árva tornácok
Mióta a modern világ szétszaggatta a generációkat, nem épülnek tornácok a házak elé. Ha vannak is még mutatóban, egyedül, csendben üldögélnek ott az öregek, mint magányos varjak. Nincs nagy élet körülöttük. Csak a mindenkori Kicsimáj, a macska dörgölődik a fonott széken üldögélő nagymamához, vagy a naplementébe merengő nagyapához. A „siserehad” messzire került, a falu csendes, kihalt.
Csak a tátikák, a sarkantyúk és a petúniák illata nemesíti az alkonyt. A láp felől még hozza néha a szél a bölcsők énekét: Hej Dunáról fúj a szél, szegény embert mindig ér…
Sütő Éva (Érmellék, szerelmem 2013)
(Fotó a főoldalon: Nemzedékek szüretelnek a múlt század elején Székelyhídon; belső fotók: 1-2. az Érmellék 2009 Fotóklub képmúzeumából; 3. Régi parasztház tornáca)
