Nyílt levél a Nagyváradi Szigligeti Színháznak és Tasnádi-Sáhy Péternek
Önök április 19, Nagypéntek este terveik szerint bemutatnak egy darabot, aminek a címe Kettős ünnep. Beszédes cím, egyszerre utal Nagypéntekre és a köröstárkányi mészárlásra. Egyszerre gyalázza mindkettőt, nem csupán ünnepnek nevezve, de gúnyt űzve mind abból, ami bárki hívő embernek Krisztus szenvedése, a köröstárkányiaknak pedig nyolcvan évig elfojtott gyász volt. Mivel sem maradandót, sem szépet, vagy legalább művészit nyújtani nem tudnak, hát botrányt keltenek, hogy pár percre vackukról kelve rivaldafénybe kerüljenek. Megtehetik, mert vannak, akik pénzt adnak arra, ami ellenkezője mindannak, ami valaha színház, dráma, valamiféle érték volt. Magam is hibás vagyok ebben, mert elfogadom, hogy a pénz uralja világunkat, és tudomásul veszem, hogy időnként megmutatja igazi arcát. Első pillanatban elborzadtam undorító rútságától, de azután megértettem, hogy miért kell ilyennek lennie: egyrészt, hogy nehogy valamikor is kívánatossá váljon, másrészt, hogy soha ne feledjem. Eddig nem tudtam, ki az a Tasnádi-Sáhy Péter. Igazából most sem tudom, hogy ki ő, csak azt, hogy ki nem: aki én vagyok, aki lenni akarok, akit és amit tisztelek és szeretek, annak mind semmi köze nincsen ahhoz, aki és ami Tasnády-Sáhy Péter és mindazok akik bármilyen módon mellette vannak. Kajafás, Pilátus, a katonák, a tömeg mind azért voltak Krisztus körül, hogy az ellentét nyilvánvalóvá legyen. Nyilván ma is választható egyik és másik oldal is, sőt az egyiken pénzért előkelő hely kapható, ahonnan bátran lehet köpködni, gúnyolódni, arcul verni is. Én pedig azt mondom, legyen áldott az értünk szenvedő Krisztus, és legyen áldott a köröstárkányi ártatlan áldozatok emléke!
Szatmári Elemér lelkipásztor, Tamásváralja
(A Várad irodalmi folyóiratban olvasható részletből nyilvánvaló, hogy a szerző és a vele azonosuló színházi közösség gúnyt űz az 1919-es köröstárkányi és kisnyégerfalvi magyarirtásból, „kettős ünnepnek” aposztrofálva a vérfürdőt és a nagypénteki istenhalált.)
