Óesztendő búcsúztató
Régi történetek lámpafényben a múlt század derekáról
A hatvanas évek végén, majd minden decemberi reggelen disznóvisításra ébredt az érmelléki gyermeksereg apraja-nagyja. A férfiemberek körében már virradatkor körbejárt a szilvórium. Az asszonyok is dolguk után néztek, rakták a jó venyige tüzeket a konyhán. Jött a karácsony, de az óesztendőt is ünnepi asztallal, tisztességgel kellett búcsúztatni.
A mihályfalvi Kis utcát szegényebb és módosabb emberek lakták. A téli esték egyformán hosszúak voltak mindnyájuknak, ezért alkonyatkor a jószágetetés után, a jó szomszédok átballagtak egymáshoz egy kis jó beszélgetésre, borozgatásra. Ha már megülték a disznótort is, annál inkább. Jó fűszeres kocsonya, füstölt kolbász bőven akadt minden háznál, a szűzdohány is ott lógott az ajtófélfára akasztva a tűzhely közelében, nem hibázott hát semmi, hogy elkezdődjön az esti terefere.
Csöröge
Óesztendő estéjén hol Tordáéknál, hol Kovácséknál, gyűltek össze a férfiak egy kis pipaszóra, az asszonyok egy kis beszélgetésre. A „nagyházban” meggyújtották a mestergerendán függő tejüvegű láncos lámpát, előkerült a nagy zománcos tál a csörögével és a sötét fényű otelló bor is ott illatozott az asztalon.
Hiába volt „úribb” sütemény is – mákos patkó, vaníliás vagy diós kifli, a „kőtt” tésztaféle volt a kedvenc. A tepertős pogácsa is ott púposodott a fehér cakkos tányéron, illata betöltötte a tisztaszobát. Torda Jani bácsi a csörögére esküdött, az „idesanyáméra”, mint ahogy az ilyenkor lenni szokott, de a réteges tepertős pogácsa is fogyott becsülettel, Kovács Sanyi bácsi pedig többször is fordult a kancsóval a pincébe. A csöröge édeskés illata utána lopódzott, mint Mariska néni rosszalló pillantása.
Régi történetek lámpafényben
Ilyenkor sorba vették a régi történeteket, babonákat, szokásokat, még a szellemjárást is. Jani bácsi, aki túl volt már a hetvenen, a katonatörténeteket mesélgette legszívesebben, de ezek mellett előjöttek a fiatalkori pajzánságok is, mi több, a babonás rémtörténeteket is aprólékosan leírta a hallgatóságnak. Néha annyira aprólékosan, hogy az „ágyfűben” kuporgó gyerekhad nem tudott volna elaludni. Olyankor áldották is az öreget a fiatalasszonyok, hogy a vén bolond Jani már megint rájuk hozta a „happárét” a gyermekekre. Amire az csak jókat nevetett és nyomott egy-egy barackot még a nagylány fejére is, akinek váltig ajánlotta, főzzön már egy kis jó lekváros gombócot, oszt’ tegye bele a kérők nevét egy-egy papír cetlin. Majd megnézik ki lesz a boldog jövendőbeli. De Jani bácsit a gombóc jobban érdekelte, mint a nagylány jövendőbelije, annál is inkább, hogy arra is csúszott a bor.
A „föld kutyája”
Jani bácsi egyik emlékezetes története a föld kutyájáról szólt. Fiatal legényember lévén eljárt udvarolni leendő hitvesének, Irénkének, amikor óév estéjén hazafelé menet fürge árnyék sietett a lába mellett, lépést tartva vele. De nem az ő árnyéka volt ám, tévedés ne essék.
A föld kutyája kísérte hazáig. A hallgatóság megrökönyödését látva még meg is toldotta: „Le is ült az a kapuba és ott várt, amíg az éjféli harang meg nem szólalt. Akkor, hogy rátértünk az újesztendőre, köddé vált, mintha ott se lett vón’. A kancsó közben körbejárt, hogy egy kis bátorságra kapjanak, de megint csak le kellett volna menni a pincébe is. De Sanyi bácsi, aki Doberdót is megjárta, mintha nehezebben kászálódott volna ki az asztal mögül. A föld kutyájával senki se tudhatja… Ott ülhet az a pince előtt is.
Harangszó és lámpaoltás
Késő volt már, elfogyott a csőröge, a gombóc, Gizi, a nagylány is megtudta az első felszínre bukó lekváros labdacs papír fecnijéből, ki lesz élete párja. A lámpa is sercegett már a csendtől, amikor megszólalt az éjféli harangszó. Ilyenkor srófolták egyet a lámpán és kimentek meghallgatni, mint választja el az óévet az újtól. Visszatérvén a nagyházba a bekecsért és a kucsmáért, Jani bácsinak még mindig volt a tarsolyába valami, amin kimulathatta magát: „Uccu komám, nézd csak meg az árnyékodat, látod-e? Mert ha nem, jövőre egyedül iszom az otelló bort” – és nagyot nevetett élete párja, Irénke néni rosszalló tekintetén.
Kifelé menet a fagyott föld még sokáig visszaverte keményszárú csizmájának kopogását a csendes éjszakában. A Kis utca csendjére csak egy-egy kutyaugatás licitált rá, biztosítva gazdáját hűségéről. Nem úgy, mint a „föld kutyája”.
Sütő Éva
Képek: 1. Érkörtvélyesi „nagyház” régi lámpával – tájház 2. Mihályfalvi paraszti konyha – néprajzi múzeum 3. Csöröge 4. Kiskereki pince
(Érmellék, szerelmem 2013)