Ők, ha meghalnak is, örökké élnek
A mihályfalvi temetőben sok nevezetes ember alussza örök álmát. Királyi és császári kamarás, báró, ezer holdas földesúr, hétszilvafás nemes, költő, festő és egyházfi. De itt pihennek a nemzedékek oktatói is, akiket sajnos legtöbbször csak utolsósorban említenek a feljegyzések, ha egyáltalán említenek, mivelhogy ők a társadalom legszelídebb, legbéketűrőbb kasztja. Ők mégis örökké élnek, ha meghaltak is, mint a betűvetés tudománya, ami általuk maradt fenn.
A nemzet napszámosai csak úgy egyszerűen és magától értetődően vannak-voltak és szolgáltak. Nekik nem járt emléktábla, parádés fogat, kúria, szolgálati kocsi, luxuslakás, miegyebek. Ugyanakkor, akik mindezeket eldöntik a fejük fölött, nekik köszönhetik azokat a hivatalokat, ahol megszabhatják éhbérüket, turkálós nadrágjaikat, viseltes télikabátjaikat és a zsíros kenyeret is a kopott aktatáskában. Manapság még szolgálati lakáshoz is csak alkalomadtán jutnak, legtöbbjük ingázik, vagy méregdrága albérletet fizet. Mire mindezeket letudja, már a másnapi kenyérrevalója is gond. Sok régi, nevezetes tanítóra emlékeznek mégis ezen a tájon. Bár társadalmilag sosem kapták meg a nekik járó elismerést, azért a betűvetés hajdani oktatóinak egykori nimbusza egykori tanítványaik, illetve mindenkori szakmabeli szolgatársaik által él tovább.
Régi idők „oskolamesterei”
Ha kicsit korábbra tekintünk vissza az időbe, Vida József (1814–1884) református tanítóval kezdhetnénk a sort, akinek szintén a mihályfalvi temetőbe van a nyughelye. Oktatói pályafutása során 1784 gyereket tanított. Régi iratok szerint nemcsak oktató volt, hanem oskolamesteri, énekvezetői hivatallal is bírt. A teljesség igénye nélkül folytathatnánk a sort a régiek közül Pálfy Miklós népiskolai tanítóval (1850–1922), majd leányaival – Pálfy Gizellával és Irénnel –, Tóth Zsigmonddal, Karsay Idával. Utóbbiak áldozatos munkával gyarapították a református oktatás harmincas-negyvenes évekbeli múltját.
A római katolikus fiú- és leányiskola tanulóit Betuker Elek oktatta. Az Érmihályfalvi Magyar Királyi Állami Polgári Fiú- és Leányiskolának az 1942–43-as tanévében Kotormán István okleveles tanár volt az igazgatója, egy évvel később Székelyhídi Ágoston, majd 1945-től Sass Kálmán ajánlására Balaskó Vilmos lelkipásztor-igazgató – utóbbiak mindketten későbbi ’56-osok voltak. Az államosítás utáni időszakban is legalább ennyire elhivatottak a tanítók, de a mihályfalvi oktatás – leszámítva a két háború közötti korszakot – legemlékezetesebb időszaka talán a hatvanas évek elején kezdődött el, amikor egy olyan nemzedék kezdte bontogatni szárnyait, amely már nem emlékezett a háborús idők eszeveszett dolgaira, határtologatásokra, félelmekre.
A tanítói lakások még az „átkos” rendszerben is álltak
A kommunista rezsim legvadabb idejében is megmaradtak a tanintézetekhez tartozó szolgálati lakások. Mihályfalván – akárcsak ma – több iskolában is folyt az alsó- és felsőtagozatos oktatás, így majd minden iskolaépülethez egy-két szükséglakás is szolgálta a pedagógusok helyben maradását. Hajdanában a római katolikus iskola is rendelkezett tanítói lakással, bár ez az épület nem maradt meg iskolai státuszában. A köznyelvben csak „kerekeskúti” iskolának nevezett mai Bernáth József iskola udvarán is volt két szolgálati lakás, amelyeket a már nyugdíjas tanítóknak akkor kellett elhagyniuk, amikor a ’89-es változások után a református egyház ismét birtokába jutott az épületnek. Hasonló tanítói lakások a református templomdombon lévő iskola mellett is voltak, amelyeknek a restitúció után a kerekeskútihoz hasonló sorsuk lett. A „szobros” iskola épületének hátsó részében szintén volt szolgálati lakás, még a hetvenes években is. Ennek egyik lakója Kovács Rózsa tanító néni volt. Korai haláláig sok kis első osztályosnak fogta a kezét, amikor először kellett átlépniük az osztályterem küszöbét, illetve vigasztalta őket, amikor a fehér köpeny láttára eleredt a könnyük, a szokásos év eleji orvosi vizsgálatkor.
Mihályi Ilona emlékezete
Mint már említettük, a református templomdombon is lakott néhány pedagógus, mivel a mai Aranykapu napközi és a diakóniai központ egy része is egykoron alsó tagozatos iskola volt. Bíró Olga tanító néni is innen járt le hol az egyik, hol a másik iskolaépületbe, vezetgetni a bizonytalan és tágra nyílt szemű kisdiákokat a betűk és a számok birodalmába. A dombon lelkészlak állt, ugyanazon a helyen, ahol ma is. A hatvanas-hetvenes években Mihályi Zoltán lelkipásztor szolgálta a gyülekezetet. Felesége, Mihályi Ilona tanítónő a nyugdíjazási idejének utolsó évében éppen a mai Aranykapu napközi egyik osztálytermében tanította harmadik osztályos kisdiákjait, akiket negyediktől Hack Lenke vett át és vitt tovább.
Mihályi tanító néni szigorú, de mégis kedves modorával, valamint a tanítványaival való folytonos törődésével örökre belopta magát az akkori gyermekek – ma ők is időskorúak – emlékezetébe. Az utolsó osztályképen láthatók közül sajnos már sokan utána mentek, pedig még az ötvenedik életévüket is alig lépték túl.
A már említetteken kívül nagyon sok kedves tanító nevével lehetne gazdagítani még a névsort. A Bekő István és Mária házaspár mellett – Bekő István egy időben iskolaigazgató is volt – Szász Ferenc, Báthori Ilona, Tusa Ágnes, Tusa Piroska, Jock Erzsébet, Rizó Julianna, Magda Erzsébet, Bobeş Erzsébet és még sokukkal, akik nyugdíjba mentek vagy eltávoztak soraikból. Sokan éppen most készülnek arra az időszakra, amikor el fog csendesedni körülöttük a gyermekzsivaj, de az utca túloldaláról még sokáig fog szólni a csókolom, tanító néni, tiszteletem, tanító bácsi.
Sütő Éva – Érmelléki embermesék – 2016
(Címoldalon a „szobros iskola” egykori tanítói lakása)
(A pedagógusok napjára – június 5.)
