Partok között
Ezt a címet is kölcsönvettem, nem azért mintha oly nehéz lenne címet találni egy írásnak (bár néha tényleg az), hanem inkább tisztelgésből az egykori újságírónő, Implon Irén előtt. A közíró előtt, aki oly szépen szólt, oly szépen tudta megszólaltatni írásaiban a váradi lélek húrjait. Ha egykoron tárcáit, szösszeneteit olvastam a napilapban, mindig úgy éreztem, ezt én is tudom, én is mondhatnám, ezt helyettem írta. A tollrajzokat tartalmazó kötetet olvasva pedig rá kell jönnöm, mint azt már egy előző írásomban is mondottam, nem sokan írtak nála
szebben, szívhez szólóbban a városról. A napokban a Körös partján sétálgattam, a sétányon, amikor eszembe jutott, hogy a kötetben két írást is olvastam a Körösről, az életet adó vízről, mely víz mellé telepítette szent királyunk, kedves
városát, Nagyváradot.
Most nem idézek az írásokból, nem is követem Implon Irén gondolatait, hiszen méltatlan vagyok, csak innen, az évek távolából köszönöm meg Neki, hogy írt nekünk ezekről a csodákról egy csokornyi írást, amelyek egyetlen szóban jelentik azt, hogy Várad.
Szóval, a Körös, a folyó, amiről sokan nem tudják, hogy él, hogy mindenkinek más arcát mutatja, hogy látszatra ugyanolyan ma, mint tegnap, és holnap is ugyanolyan lesz, de azért mégis más.
A szem egyetlen pillantással átfogja a hidak közötti látványt. A két parton sorakozó és egyre ritkuló fasorokat, a sétányt, amin egykor a város polgársága korzózott, miután a 19. század végére kialakították a sétateret és a millennium emlékére elnevezték Ezredévi emléktérnek.
A folyópart sokat változott és sok víz lefolyt azóta a Körösön, mióta az írások először megjelentek. Az utóbbi időben nem csak az ember okoz kárt a folyó partjain, de a természet ereje is megtette a magáét ezen a nyáron. Számolni is nehéz a vízbe dőlt, mára már hiányzó fákat. A fákat, a szomorúfüzeket, amelyekért néhány éve lelkes környezetvédők napokig harcoltak a hatalommal. Aztán az idén elment a fák, a természet óvóinak szellemi vezére, Marossy Anna is. Árván maradtak a fák. A bal partot kőbe zárták, már nem csobognak esténként a hullámok az Andrényi-házak amúgy is gazdátlan raktárainak ablakai alatt. A jobb part még természetes szépségében pompázik, ha foghíjasan is. Reméljük sokáig, bár hírlik, hogy a Baross hídnál víz fölé nyúló vendéglőt terveznek és lentebb is, az újabban Szent László hídként emlegetett Kishíd mellé. Hidak is épültek amióta…
Igen, két hidat építettek. Az egykori kedvelt Szilvás mellé, ami már régen nem a vasárnapi kikapcsolódások helyszíne, és lent, az egykori Apáca utca és a túlsó oldalon lévő bolgár kertek közé. Talán szükség volt rájuk, talán nem.
Mindenesetre, megvannak, tehermentesítik a többi hidat. A folyó pedig egykedvűen veszi tudomásul létüket, csak öregedő polgárok csóválják rosszallóan a fejüket. De a váradi polgár mindig ilyen volt, nehezen szokta meg az újat. Nem maradiságból, csak féltésből. Azért öröm látni a rengeteg vadrucát, és a már megszokott hattyúcsalád is mindennapos látvány, amit váradiak ezrei csodálnak és aggódva, figyelemmel követik életüket. A sirályok is visszatérő vendégeink mostanság is. Hozzáértők szerint azért van itt életterük, mert tiszta a víz és a város is vendégszerető, ők pedig érzik ezt.
Mi minden eszembe jutott még, kedves újságíróasszony, kedves olvasók!
De talán majd írok a többi dologról is.
Farkas László
Nagyvárad
