Pataki István:
Szendergő
Szunyókál. Bóbiskol. Néha leesik a feje mellére, melyet egykoron büszkén döngetett; vagy keményen koppan, s ilyenkor veszi észre: valami rosszba ütötte orrát.
Szemet huny. Olykor fel-fel horkol. Ebből tudják nyomorítói: míg él.
Szender–magyar.
Ha néha felébred, műennivalót eszik, műitalt iszik, műnótát hallgat, művirágot szagol, műkoszorúz. Műnőt, műférfit szeret. Műélet.
Ifjai mánelében fürödnek.
Alszik. Nem hallja a harangszót, a kakaskukorékolást. Erőt nem mutat hatalmasainak.
Néha belerúgnak, s felkeltik ámítói: szavazzon rájuk. Politikai kalandorokat választ magának, akik belelövik az altatólövedéket, mielőtt rezervátumba vinnék.
Már nem álmodik. Fel sem sír. Nem mosolyog. Várja, hogy mint békakirálylányt megcsókolja valamelyik sanda ura. Addig is legyen boldog: DEMOKRÁCIA van, no meg unió…
