Pünkösd az egyházban, hagyományokban, művészetekben
A pünkösd a kereszténység harmadik legszentebb ünnepe. A keresztényvilág a Szentlélek eljövetelét dicséri ezen a napon. Tertullianus (i.sz.160–220), római jogász, laikus teológus régi ünnepnek nevezi. A katolikus egyházban van vigíliája, böjtje, amelyen keresztvizet szentelnek, illetve a bérmálás szentségét is innentől kezdve szokás kiszolgáltatni. A pünkösd tehát az apostolok idejéből való ünnep, melyet mi magyarok a Szent István előtti időkből is ismertünk már, mint a nyárnak, a termőerőnek az ünnepét. A ceremónia eltartott egy egész hétig, ám Szent László királyunk úgy vélte, elég lesz a vigadalomból négy nap is, majd az idők folyamán két napra korlátozódott. A kommunista tömb országaiban pedig már egyetlen napig sem adózhattak a Szentháromság harmadik istenségének, így szinte teljesen feledésbe merültek a népi vigasságok, szokások, amelyek e nyár eleji bazsarózsa-napokhoz kötődnek. A pünkösdkor kiáradó Szentlelket nem csak az egyház berkeiben ünnepelték és nem csak népi szokásokkal tették színesebbé, de a művészeket is folyamatosan megihlette az évszázadok folyamán.
A hagyományokban
A pünkösdhöz kapcsolódó népi hagyományaink legrégebbike talán a lovas verseny volt. A Kárpát-medencei magyarok lovas nép lévén a legrégibb időktől fogva adóztak eme nemes szokásnak, amelyen rendre és rangra való tekintet nélkül mindenki részt vehetett. Ezek a versenyek rendszerint a falu melletti legelőkön kerültek megrendezésre, ahová nagy vigasságban vonult ki a település apraja-nagyja. A legények kalapjukba tűzött bokrétákkal, cigányzeneszóval, bográcsokkal felszerelkezve készültek a nagy becsületbéli megmérettetésre. Birkagulyás, ivászat és tánc volt kivilágos-virradatig. A lovasverseny győztesét pünkösdi királlyá koronázták, mely hivatal egy egész esztendőre szólt. Nagy tisztesség volt ám ez a cím, hiszen a pünkösdi király egész évben csak akkor dolgozott, amikor kedve tartotta, és annyi bort ihatott ingyen a falu kocsmájába amennyi csak belefért. Minden mulatságban, lakodalomban ő kezdte a táncot, ezért a leányok előtt is nagy volt a becsülete.
A Kárpát-medence másik szép szokása a falujárás volt. Ez úgy zajlott, hogy a felpántlikázott lovakon házról-házra jártak a legények, „adományokat” gyűjtve. Végül a sok finomságtól roskadozó kosarak tartalmát a kocsma asztalára rakták, és estére az egész falu népe lakomát csapott belőle, táncmulatsággal egybekötve. A legénybíró választás is a pünkösdi királyhoz hasonló tisztesség volt. Ez is versennyel kezdődött. A legények által közösen felállított májusfát kellett kidönteni, és akinek ez sikerült, hasonlatosan a pünkösdi király „hivatalához”, legénybíró lett belőle, mely rang szintén sok mókás kiváltsággal járt. A lányok is kivették részüket a vidám szórakozásból, mivel ők is választottak maguk közül királynét. Régebben a falu legszebb lánya nyerte el ezt a megtisztelő címet.
Bazsarózsa, pünkösdi rózsa
A kereszténység elterjedésével az ókori pogány rózsaünnep belesimult a pünkösdi ünnepekbe. A bazsarózsát pünkösdi rózsává tehát az egyház „avanzsálta”. A 16. századi humanista irányzat idején, amikor pontos neveket kerestek a növényeknek, vált szét végérvényesen a rózsa (Rosa cinnamomea) és a pünkösdi rózsa (Paeonia officinalis) megnevezés.
Az utóbbi nem is tartozik a rózsafélék családjába, ám sokszirmú virágának szépsége a rózsáéval vetekszik. Ez a virág az egyik legrégibb kultúrnövényünk és Kínából származik. Nevét a görög isteneket gyógyító orvosról, Paionról kaphatta, más források szerint azonban a diadalmi éneket jelentő „paean” szóra vezethető vissza. Bármelyik elmélet is legyen igaz, ez a növény kivételes helyet foglal el a virágok között, hiszen szirmait azokhoz a lángnyelvekhez hasonlította a néphit, amelyek egykoron az égből szálltak alá Jézus tanítványaira a Szentlélekkel való betöltekezést szimbolizálva. Régen a falvakban a pünkösdi szentmise alkalmával pünkösdi rózsaszirmokat szórtak alá a templomtornyokból, de volt hogy fehér galambokat eregettek, mivel az egyházi ábrázolásokban galamb képében jelenik meg a Szentlélek.
Múzsa és Szentlélek
Hívő emberek számára a vallás és az ihlet szorosan összekapcsolódik egymással, hiszen az ihlet, bármi legyen is az, a mi hagyományaink szerint Istentől, azaz a Szentlélektől származik. Ősrégi gondolat, hogy a művészetben, az emberi alkotásban valamiképpen isteni ihlet működik közre. Az idők folyamán sokan feltették a kérdést, vajon az ihletett állapot kapcsolatban van-e a Szentlélekkel? A mennyei sugallattal megáldott ember ugyanis olyat alkot, ami aztán újabb és újabb nemzedékeknek ad inspirációt. Megérint és üzen. A mennyei ihletből fakadó művészet tehát maradandót alkot, vagyis az Örökkévaló jelét hordozza magán.
Pál apostolnak a Korinthusiakhoz írt első levelében ez áll: „A Lélek megnyilvánulásait mindenki azért kapja, hogy használjon velük. Az egyik ugyanis a bölcsesség szavát kapja a Lélektől, a másik a tudás szavát ugyanattól a Lélektől, a harmadik a hitet kapja ugyanabban a Lélekben, vagy pedig a gyógyítás adományát szintén ugyanabban a Lélekben. Van, aki erőnyilvánulásokat kap, van, akinek a prófétálás vagy a lelkek megkülönböztetésének képessége jut osztályrészül. Más, különféle nyelveket, vagy pedig a nyelvek magyarázatát nyeri el ajándékul. Mindezt azonban egy és ugyanaz a Lélek műveli, tetszése szerint osztva kinek-kinek.”
Sütő Éva
