Régi érmelléki pünkösdök illata
Minden ünnepnek él egy sajátos illata az emberben. A karácsonyok édeskés krémekkel, fenyőágakkal, narancshéjjal aromázzák az emlékeket, a húsvéthetek pattogatott kukoricával, kalács és sonka ízével bolondítanak vissza a békebeli időkbe, az egykori pünkösdök pedig bazsarózsa és kapros kalács illatúak voltak az Érmelléken…
A pünkösd a kereszténység harmadik legszentebb ünnepe. A keresztényvilág a szentlélek eljövetelét dicséri ezen a napon. Ugyanakkor népszokások sora is körbelengte egykoron ezt az egyházi eseményt. Mára már megkoptak ugyan a régi szokások, azonban a magyar kultúrkörhöz továbbra is hozzátartoznak.
Húsvét után az ötvenedik napon – az Úr mennybemenetelét követően – itt maradt vigasztalónak, egy harmadik, láthatatlan, istápoló istenség. A görög „pentecostes” jelentése is ötvenre utal, a magyar „pünkösd” szó is ebből származik. Hasonlóan a húsvéthoz, egész héten át tart, de csak két nap nyilvános ünnep. Tertullianus (i.sz.160–220), római jogász, laikus teológus régi ünnepnek nevezi, tehát az apostolok idejéből való. A katolikus egyházban van vigíliája, böjtje, amelyen keresztvizet szentelnek. A római katolikus egyházban a bérmálás szentségét is ekkor, vagy innentől kezdve szolgáltatják ki.
A pünkösd úgynevezett mozgó ünnep, vagyis nem minden évben esik ugyanarra a napra, az ugyancsak változó húsvétból számolják ki. Nem olyan bonyolult, mint ahogy hangzik: a tavaszi nap-éj egyenlőség utáni első holdtöltét követő vasárnap, húsvét vasárnapja – ez minden évben március 22. és április 25. közé esik. A húsvét utáni ötvenedik nap tehát a szentlélek ünnepe.
„Áldott szép pünkösdnek gyönyörű ideje…”
Egykoron amolyan legényvirtustól volt híres ez az ünnep. Aki a lovas versenyekben legderekabbnak bizonyult, az lett a pünkösdi király. Ebben a „hivatalában” egy teljes évig ingyen ihatott a falu kontójára és minden mulatságra hivatalos volt. Ez az ünnep az udvarlás, a párválasztás ideje is volt egyben. Ilyenkor enyhültek a szigorú szabályok, a leányok bátran mutatkozhattak választottjaikkal. A szokások ma már kihalóban vannak, de az ember érzi, ünnepre, pillanatnyi csendre, játékra, társaságra ma is szüksége lenne. Üzenetet hordoznak ezek az ünnepek, az ember és a természet szeretetét, elválaszthatatlanságát hirdetik. Csupa olyat, amiben megkapaszkodhatunk, amik által továbbléphetünk a pünkösdvasárnapok és hétfők után, a keddek és szerdák hétköznapjaiba.
Piros pünkösd napját ezer éve virággal köszöntik a magyarok. Erre a napra minden felébred, nedvektől duzzadnak a levelek, zsong, zsibong az élet. Jól tudták ezt a régiek, ilyenkor meg kell torpanni egy pillanatra. A nagy nyári munkák előtt ünnepelni kell. Köszönteni az új életet, imádkozni a bő termésért, gyermekáldásért. Az érmelléki templomokban évről évre megemlékeztek erről a napról. A Szentlélekkel való betöltekezést megelőző szélvihart kürtfújással, a lángnyelveket a pünkösdi rózsa szirmaival helyettesítették, a Szentlélek jelképeként fehér galambot röptettek. A lányok és asszonyok bíborvörös ruhába öltöztek, befont copfjukat a hagyomány szerint a vállukra kanyarítva, a férfiak felöltötték ünneplőjüket és templomozás után kezdődhetett a mulatság.
Ezt idézi Balassi Bálint verse is: „Áldott szép pünkösdnek gyönyörű ideje / Mindent egészséggel látogató ege, / Hosszú úton járókat könnyebbítő szele”
Bazsarózsa
A pünkösdi rózsa vagy bazsarózsa ilyenkor virít. Frissessége, üdesége jelképezi a lélek megújulását, a kert kiteljesedését. A templomokban is ott pompázik minden alkalommal ez a virágcsoda. Szimbolikus növénye ez a pünkösdnek. A lányok mosdóvizébe is szokás volt szirmaiból szórni, a legények választottaik ablakába is ezt tették. A múlt század közepéig nem volt porta az Érmelléken, ahol ne virított volna a sötétvöröstől a rózsaszínen át, a fehérig. Mintha tudta volna magáról, mit jelképez, ugyanis igyekezett lépést tartani a természettel és a vallási kalendáriumokkal. A Szentlélek ünnepére nyílott.
Kapros kalács
Nem volt olyan pünkösd az érmelléki falvakban, hogy az asztalokon ne legyen kapros kalács. Az istenadta kapor még vadon is megtermett, a lisztet meg kiparancsolta az Úristen minden családnak. A zsír is kikerült mindig, „hisz a magyar embernek nem az olaj volt a jó piros bor csúsztatója, hanem a tepertő illatú disznózsír” – járta a mondás egykoron az Ér partján. Ünnep előtti szombaton már kelt a tészta és illatozott a zsírban megabált, apróra vagdalt, bőven sózott kaportöltelék is. A négy-hat darabba szaggatott bejgliszerű tésztát kinyújtották, ízlés szerint lekenték zsírral, hogy foszlósabb legyen, majd megtöltötték a kaporral. A feltekert kalácsot aztán felvert tojással is lekenték, mielőtt bekerült a kemencébe, hogy szép fényes-pirosra süljön. Manapság is így készül az Érmelléken ez a finom, bort követelő laktató tésztaféleség. Olyan házaknál, ahol még tisztelik a hagyományt, mind a mai napig ott illatozik az ünnepi asztalon.
Idill
A múlt század közepén, egy pünkösdvasárnap délelőttjén az érmelléki tájak bazsarózsa-ünneplőbe öltöztek. A szerény házak felgereblyézett, kicsinosított portáin kapros kalács illata terjengett, és nagy fazekakban gőzölgött a zöldséges tyúkhúsleves. A ház apraja-nagyja templomból ballag hazafelé…
Délután meg lehet bámulni a ház előtti lócáról az ifjúságot, lehet kicsit méltatlankodni, ejnye-bejnyézni, ha valamelyik leánynak kurtább a szoknyája. Ha pedig eljön az éhóra, be lehet ballagni egy darab kaprosért, amelyet olyan jó elmajszolgatni bámészkodás közben a lócán… A kerítések menti bazsarózsa-özönre az arra járók lelassítanak, és nem győzik dicsérni Istennek eme csodálatos virágát, amelyet a maga gyönyörűségére teremtett.
Valószínűleg csak ezt az egyet…
Sütő Éva
