Szacsvay Imrére emlékeztek Nagyváradon
A forradalmi országgyűlés mártír jegyzőjéről, Szacsvay Imréről is megemlékeztek október 25-én a nagyvárad-olaszi református templomban a vasárnap délelőtti istentiszteleten. Az ifjú váradi ügyvédet, politikust, országgyűlési követet 1849. október 24-én hajnalban végezték ki a pesti Újépület melletti fatéren.
Igehirdetésében Tőkés László váradolaszi lelkipásztor az október hónaphoz köthető jeles – örömteli vagy tragikus – történelmi eseményeket idézte fel az újszövetségi részlet kapcsán: „Mert jobb, ha jót cselekedve szenvedtek, ha így akarja az Isten akarata, hogynem gonoszt cselekedve.” (1Pt 3,17). A sok szenvedésen átesett magyar népünk igazán elmondhatja magáról: a jézusi tanítás mentén mindig igyekezett a békesség kötelékében élni és megmaradni, ám folyton arra kényszerült, hogy félelmét leküzdve érvényre juttassa igazságérzetét, akár konfliktusok árán is. A szabadságért, az igazságért, a jogainkért töretlenül küzdöttünk és küzdünk, el-ellankadva bár, de újult erővel vettük és vesszük fel a harcot, álltunk és állunk helyt – egyen-egyenként és közösségben – magyarságunkét, népünkért, nemzetünkért, hitünkért. Krisztus útján járva követjük a nagy elődök példáját, hajtunk fejet áldozatuk előtt. Az igehirdető a hegyi beszédből idézett boldogságmondások antitézispárjai kapcsán a valós és látszólagos ellentmondások hátterét megvilágítva figyelmeztetett: Jézus Krisztus válaszaiban mindig ott van a választás lehetősége. A Teremtő ugyanis az embernek eleve megadta a jó és a gonosz közötti opció lehetőségét, megalkuvásaink és kiállásaink ebből adódóan saját felelősségünkön múlnak. A Megváltó élete és tanítása híven tükrözi ugyanakkor az emberi lélek és sors komplexitását, hiszen miközben ő maga is a békesség hirdetője volt, aközben megtorlást és vértanúságot szenvedett az igazságért. Márpedig „boldogok, a kik háborúságot szenvednek az igazságért: mert övék a mennyeknek országa” (Mt. 5,10).
A prédikációt követően Tőkés László európai képviselőként és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökeként is szólt a gyülekezethez, az utóbbi idők néhány olyan nemzetközi és nemzetpolitikai eseményéről számolva be röviden, amelyeknek tevékeny részvevője lehetett. Európa megvédésének követelménye az egyik legvitatottabb kérdés a régióban a migránsinvázió napjaiban, ehhez pedig szervesen kapcsolódik az az önvédelmi és önrendelkezési küzdelem, amit a magyarság folytat a Kárpát-medencében. Míg Magyarország a saját határait kénytelen védeni, addig például a székelység a saját történelmi határait világítja ki őrtüzekkel, önnön létét igazolva és jövőjét fürkészve. Az október 24-i, nem csak a Székelyföldön történt lármafagyújtás ékesen példázta ama nemzeti szolidaritást, amire oly nagy és gyakori szükség lenne Dévénytől Vereckéig, a Partiumtól Háromszékig – utalt rá erdélyi képviselőnk.
A továbbiakban Fleisz János történész, egyetemi tanár, Szacsvay Imre életének és munkásságának monográfusa mondott emlékbeszédet, rövid szintézisét adva a mártír jegyző politikai pályafutásának, kiemelve: a függetlenségi nyilatkozat – amelynek Kossuth mellett társszerzője volt – aláírásával ugyan főbenjáró bűnt követett el a császári hatalom szemében, ám nem „csak egy tollvonás volt bűne”, hiszen bár fegyvert nem fogott, Szacsvay egyike volt a magyar szabadságharc kiemelkedő személyiségeinek, akit hazaszeretete, kiállása, radikalizmusa és hajthatatlansága predesztinált a vértanúságra.
A kivégzése előtti napon öccséhez írt búcsúlevelét Török Sándor olvasta föl, ebben írja: „Meghalok, ha kell, lelkem nyugodt, vétek sohasem terhelé, minden bűnöm az, hogy képviselői kötelességemet elébe tettem saját személyemnek.” Két évtizedig jeltelen sírban nyugodott, 1870-ben kerülhetett végső nyughelyre a Kerepesi úti temetőben kilenc társával együtt. Ma is álló, impozáns nagyváradi emlékszobrát, Margó Ede alkotását 1907. március 15-én leplezték le az Ezredévi Emléktéren. 1937 júniusáig tűrték meg az új román hatóságok, ekkor lebontották, de szerencsére nem verték szét, múzeumban leltározták. 1942. május 5-én a visszatért magyar adminisztráció ismét felállította régi helyére. Soós István polgármester akkor beszédében figyelmeztetett: „Midőn Nagyvárad város közönsége nevében újból átadom a kegyeletnek és tiszteletnek Szacsvay Imre szobrát, teszem ezt abban a reményben, hogy ez a szobor most már örökké és véglegesen megtartja helyét, és Nagyvárad magyarsága elég erős lesz, hogy ezt a szobrot és vele együtt a magyar érdekeket bármikor, bárkivel szemben megvédelmezze.”
A szoborkompozíció apjainkban is a régi helyén áll, jelenleg éppen felújítás alatt, bár a munkálatokra közpénz nem került. A Ceaușescu-diktatúra bukása után a szobor a március 15-i és október 6-i nagyváradi, bihari megemlékezések fő színterévé vált. 1999. október 24-én – 1942 óta először – emlékeztek meg szélesebb keretek között Nagyváradon Szacsvay Imréről, újjáéledő kultusza méltó közösségi összefogásnak volt az előszele, ám mára a többségi hatalom által legitimált romániai magyar politikai kurzus rátelepedett erre is. Fleisz doktor jelezte: nemrég felvillant a lehetősége, hogy a Magyar Országgyűlés közreműködésével a nemzeti összefogás rendszerében kapjon új lendületet a Szacsvay-kultusz.
Nagyvárad, 2015. október 26.
Tőkés László
EP-képviselő
Sajtóirodája
