Szent Borbála története
A középkor egyik legismertebb szentje és vértanúja Nikomédiában élt a IV. században. Borbála szűz és vértanú a tizennégy segítőszent egyike. Borbála napján, december 4-én eleink ágat vágtak egy gyümölcsfáról, és vízbe tették. Ha a faág karácsonyig kivirágzott, az eladósorban lévő lány közeli férjhezmenetelre számíthatott.
Borbála legendáját az Érdy-kódex rögzítette. Neve a pogány jelentésű Barbarus név nőnemű változata. Nemzetközileg a Szent Barbara névalak ismert, az ortodox kereszténységben Barbara nagyvértanúként tisztelik.
Előkelő pogány édesapja, Dioscuros, féltve szép leányát a keresztény vallástól, gyakorta egy magányos toronyba záratta. Borbála e fogságában hírt kapott az alexandriai bölcsről, Origenészről, és levélben arra kérte, hogy ismertesse meg Krisztus tanításával. Origenész elküldte hozzá Bálint nevű papját, aki titokban megkeresztelte.
Apja, hogy kedvében járjon leányának, fürdőházat építtetett neki, Borbála azonban az ott álló bálvány szobrát összetörte, és a falba egy harmadik ablakot is vágott, hogy a Szentháromságra emlékeztesse. A féktelen haragra gerjedő Dioscuros meg akarta ölni lányát, aki a pusztába menekült előle, de két pásztor visszahurcolta. A pogány férfi apához méltatlan kegyetlenséggel megkínoztatta Borbálát, majd elküldte a császárhoz, hogy ítélje halálra. Maximianus felszólította a szüzet, hogy mutasson be áldozatot a pogány isteneknek, s amikor a lány megtagadta ezt, megkínoztatta és börtönbe vetette.
Borbála a bányászok, kohászok, tüzérek, tűzszerészek, ágyú- és harangöntők, a várak, erődök védőszentje, akit pálmaággal, toronnyal, kehellyel, könyvvel szoktak megörökíteni. A középkori városok puskaporos tornyát gyakran nevezték el Szent Borbáláról, hogy a szent segítsen megóvni a veszélyes anyagot a felrobbanástól.
