Szeptemberi emlék: amikor feltűnt a fehér ló…
Érmelléki idős emberek még emlékeznek azokra az egykori augusztus végi, szeptember eleji napokra, amikor a történelem kereke lódult egy hatalmasat, és ez által Észak-Erdély „hazatért” az anyaországhoz. Érmihályfalván a magyar alakulatokat Érsemjén felől várták, mely úton már szeptember első napjaiban elkezdődtek a fogadási előkészületek.
A hosszú esték pipafüstje mellett nagyapáink sokat elemlegették az első, majd a második világégés magyar vonatkozású lecsapódásait. Minden nyomorúságuk ellenére az egyetlen elégtételük az volt, hogy érmelléki létükre soha sem öltöttek magukra román katonazubbonyt, még ha magyar katonaként 1945-ben öt éves orosz hadifogsággal is kellett miatta számolniuk. A két háborút is megjárt idős emberek hadisérülései azonban koránt sem sajogtak annyira, mint Trianon következményei, utólag pedig a kínkeservesen visszaszerzett Észak-Erdély újbóli elvesztése. Azóta mindig elevenébe vág a magyar embernek, hogy két országhatárt is átutazik, mégis magyar földre érkezik meg.
A második bécsi döntés előzményei
A korabeli történelmi dokumentumok szerint már az 1930-as évek végétől „Európa újra hangos” lett Magyarország számára is. Németország és Olaszország hivatalos sajtóorgánumai már 1940 januárjában hitelesnek kiáltották ki Magyarország természetes történelmi igényét Erdélyre. A nyugat-európai lapok szerint még abban az évben Berlin és Róma diplomáciai úton bejelentették Bukarestben, hogy Románia lehetőleg békés úton jusson megegyezésre Magyarországgal Erdélyre, illetve Bulgáriával Dobrudzsára vonatkozóan. Ion Gigurtu akkori román miniszterelnök és Mihail Manoilescu külügyminiszter látogatást tettek Berlinben, majd később Rómában, mint azt a korabeli német és olasz sajtó megörökítette. Ezen látogatásaik alkalmával ígéretet tettek a tengelyhatalmak vezéreinek, hogy alkalmazkodnak az új európai rendhez és megegyezésre törekszenek mind a magyar, mind a bolgár követeléseket illetően. Bukarestbe visszatérve azonban a két román politikus nemcsak megfeledkezett a Berlinben és Rómában tett ígéretekről, hanem olyan sajtókampányba kezdtek, amely rendkívül veszélyesnek látszott a béke szempontjából. „Soha nem mondunk le semmiről!” – volt a bukaresti verdiktum és olyan rendeleteket léptettek életbe, amelyek súlyosan sértették az erdélyi magyarság jogait. Ismét elejét vette az akkor már két évtizede tartó magyarüldözés. Dobrudzsában is szigorított rendszabályokat léptettek életbe a bolgár kisebbséggel szemben.
A magyar kormány e tények tudatában újfent Berlinhez és Rómához fordult panaszaival. A német és az olasz kormány megelégelve a románok magatartását, határozott felszólítást intézett Bukaresthez: lépjen azonnal összeköttetésbe a magyar kormánnyal és keressen megoldást az erdélyi problémára vonatkozóan. Ezen felszólítás után vették kezdetüket a szörényvári (Turnu-Severin) tárgyalások, amelyeken vitéz Hóry András (1883–1971) diplomata képviselte a magyar álláspontot. A szörényvári tanácskozások alkalmával azonban ismét a jól bevált eszközeihez folyamodott a bukaresti kormány: ígéretekre hajlandó volt, de cselekvésre annál kevésbé. Róma és Berlin már nem bíztak meg többé Bukarest békeakaratában, és azt kívánták, hogy a román felelős külpolitikusok a tengelyhatalmak képviselőinek jelenlétében vitassák meg újból a magyar-román problémákat.
Ilyen körülmények között került sor 1940. augusztus 30-án a bécsi tanácskozásra, amelyen Németországot Ribbentrop, Olaszországot Ciano, Magyarországot Csáky István, Romániát pedig Manoilescu külügyminiszter képviselte.
Egy hét múlva „Anschluss”!
Ezen a találkozón döntés született arról, hogy a partiumi, észak-erdélyi és székelyföldi részekre a magyar honvédségnek 1940. szeptember 5-én kell megkezdenie a bevonulást. A román parancsnokságnak pedig biztosítania kellett a kijelölt területek katonai kiürítését. A román fél ígéretet tett, hogy a román lakosságtól begyűjti a fegyvereket, ami csak részben, vagy egyáltalán nem történt meg. Ennek sajnos a későbbiekben komoly következményei is lettek. Az Érmelléken sok történet szólt arról, hogyan keveredtek tűzharcba a román ajkú civil lakossággal.
A magyar fegyveres erők nem provokálni akarták a visszaszerzett területek nem magyar lakosságát, éppen ellenkezőleg. Utóbbit jól példázza vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó hadi parancsa is, melyet a határnál várakozó csapatoknak kivétel nélkül kihirdetett: „Honvédek! A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezeresztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadulást viszünk 22 év óta rabbilincsben erdélyi magyar testvéreinknek és szeretetet a határainkon belül élő, hozzánk hű nemzetiségeknek. Ezt tartsátok szem előtt, amikor elindultok Isten és a Haza nevében: Előre a Keleti-Kárpátok gerincéig!
Bevonulás az Érmellékre
A második bécsi döntést követően 1940. szeptember 5-én a második magyar hadtest alakulatai bevonultak az érmelléki területekre. Az Érsemjén felől érkező magyar csapatokat Érmihályfalván Dr. Andrássy Ernő, az Érmellék jeles közéleti személyisége fogadta.
Akkori szemtanúk szerint a paprikagyár sarkánál (a későbbi állami gazdaság épülete) felállított virágkapu alatt a Magyar Királyi Honvédség élén megérkezett legendás fehér lován vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó. Aki élt és mozgott, mindenki ott volt az eseményen. Kétoldalt sorfalat állt a tömeg. A kertekben nem maradt őszirózsa, mindenki kivitte a fogadására. Minden házon kitűzték a piros-fehér-zöld lobogót. Mások szerint, amikor feltűnt a kormányzó fehér lova, szűnni nem akaró éljenzés tört ki a semjéni országút mentén, ahol felsorakoztak a pártás, virágkosaras lányok is.
Az érköbölkúti református egyház „Aranykönyvéből” való az alábbi történelmi értékű bejegyzés, amely 1940. szeptember 7-én kelt: „Az anyaországhoz való visszacsatolás napja. A felszabadító sereg egy huszár díszszázada Bertalan Ottó alezredes vezetésével vonult be reggel 7 órakor, 16 lovaslegény vezetésével. Ott a falu apraja-nagyja. A piactéren várta a nép az érkezőket, kiket már előtte való egész napon ünnepi díszben várt. (…)”
Sütő Éva
(Címlapon: Érköbölkút egyházi „Aranykönyve”)
