Szilágyi Ferenc Hubart
Lélekmadár
A kiskertünk ázott spongya,
csüng a lugas tépett rongya.
Pilled a Nap, az ebadta,
mint aki már rég feladta.
Csak a Lélek gyöngéd, árva,
pelyhes szárnya van kitárva.
Mindhiába. Talán késve
indult forró ölelésbe.
Ahhoz már túl fáradt a Nap,
nem mosolyog, inkább harap.
Szíve fásult, rajta kéreg,
reményvesztve küzd a Lélek.
Csak a homályt kapja sután,
s fogy az erő nap nap után,
pedig fényre lenne kedve,
arra vágyik epekedve.
Aztán elül, már nem szárnyal,
csendben gubbaszt csukott szárnnyal.
El nem patkol, csak elvackol
álmodni a szép tavaszról.
