Szilágyi Ferenc Hubart:
Márciusi álom
Folyó vagyok lenn a pusztán,
omló partot mos a vizem,
hullámaim hátán, lustán,
népem panaszhangját viszem.
Messze hagytam a forrásom,
sziklák falán tört e vágy át,
most iszapos medrem ásom,
lidércálmok magyar ágyát.
Sír a nemzet. Félig könnyel
van e széles meder tele,
másik fele meg közönnyel,
több már nem is férne bele!
Bár a gáton szorgoskodnak
pezsgő vérű hazafiak,
kedve lankad köztük soknak
szertemálló martom miatt.
A lapályra friss szellő tör,
mintha tüzes és parázna
zabolátlan ifjú csődör
jókedvében nyargalászna.
Ébresztőt fúj az a friss szél,
amikor már nem is várnád,
s kidörzsöli mind, ki itt él
félévezred lidércálmát.
Közös célért partjaimon
összefog sok barát, rokon,
örömdal száll, s virágszirom
lebeg majd e hullámokon.
Ólmos-álmos szürkeségben
szemtükröm e csodát várta:
aranynap az azúrkéken –
virulj, égi nagy kokárda!
