Szilágyi Ferenc Hubart: Mikor a Nyár gonddal mulat
Kerteken túl, a domb alatt
szeleburdi szellő szalad.
Felsöpri a gyalogutat,
nap tüzének fügét mutat.
Ifjú lánynak szépet mímel,
csak egy masnit csenve ím el.
Sunyin sejtet suttyó elánt,
a Nyár talán még rá se ránt.
Vagy csak úgy tesz, hisz sejti ő,
lejár egyszer ez az idő,
és nem vihet majd semmit el,
hogyha egyszer búcsúzni kell.
Egyelőre ő itt az úr,
peng a kedve, úgy, mint a húr,
nem szokása sírás, rívás,
– fújjad komám, rigóprímás!
Ma még szárnyal a hangulat,
de a vén Nyár gonddal mulat:
számba veszi már vagyonát,
amit gyűjtött száz napon át.
Ujja között pénze pereg,
bronzpatinás fénylevelek.
Jön a kontó, nincs több hitel,
a Főúrnak fizetni kell!
A számlától feje kába;
tölt még búcsúpoharába
egy ősz pincér jeges koktélt,
– emlegesse meg, hogy ott élt.
