Szilágyi Ferenc Hubart: Renyhe tél
Bohém nyarunk zokogva bújt az őszbe.
Ki Vesta hű kegyén hever ma, boldog;
a föld felett kacagva, kergetőzve
mulatnak égi csintalan koboldok.
A hajnalokra zord derek tapadnak.
Közöny ködébe lépve, szédelegve
silány füvekre kedve múlt a vadnak,
gyökér alá odút kotort a medve.
A nyári vágyaink, ha nem csitulnak,
fohászt a láztiporta szív dorombol,
s a néma percek vért csepegve múlnak,
az éj szelíd nyugalmat oszt koromból.
Tavaszra vársz, ameddig elvetél
az árva és havatlan, renyhe tél.
