A templomi kufárkodások csúcsideje
Érmihályfalván elsőáldozás volt vasárnap, és mint ilyenről, szépeket illene írni az újságírónak, hisz minden ember életében nagy eseménynek számít, amikor először veszi magához Krisztus testét. Szép és megható a gyermeki romlatlanság és a Bárány ilyentén való találkozása, még akkor is, ha ma már az effajta egyházi események is afféle kirakathajcihőkké degradálódtak, a családtagok csendes, imádságos befeléfordulása helyett. Vagyis ilyen alkalmakkor is többet adunk a látszatra, a külcsínre, egymás túllicitálására, a meghitt családi elcsendesedés rovására. És fájdalom, a felekezetek elöljáróinak is teljesen természetes az effajta felhajtás. Egyszóval nagyon elrugaszkodtunk az egyházi események valódi lényegétől.
Írom ezeket éppen a vasárnapi esemény kapcsán, amikor azt tapasztaltam, hogy már ott tart a mihályfalvi római katolikus plébánia és az egyházi tanács, hogy „udvari” fényképészt tukmálnak az elsőáldozók családtagjaira. Aki nem hajlandó a plébánia által kinevezett fotóssal üzletelni, az nem örökítheti meg az eseményt.
Így járt az egyik elsőáldozó kislány is, akinek a családja saját fényképészt vitt az eseményre, akinek Bogdán István plébános a ceremónia közben először egy ministránssal adta tudtára hogy nem engedélyezett a fotózás csak az általuk „kirendelt embernek”, majd két egyházi tanácsossal is nyomatékot adatott a factumnak, akik a szülőket és más családtagokat is arra utasítottak, távolítsák el a családi fotográfust, mert ott csak az általuk és egyes szülők által jóváhagyott fotós villogtathat. A huzavonára sokan felfigyeltek, így a falakon kívülre terelődött a hajcihő, annak okán, hogy mivel a templom nyilvános hely, nem kötelezhető senki arra, hogy „kirendelt” fényképészt fizessen, ha megúszhatja a kiadást.
Az érintett gyermek egyik családtagja tüntetően mobiltelefonnal örökítette meg az esemény magasztos pillanatait, ezzel is nyomatékosítva, hogy nem kér az „egyházi üzletből”.
Még aznap felhívtam telefonon Bogdán Istvánt, hogy mondja el a saját változatát is, és főleg azt, hogyan sikerült Isten nevében alaposan tönkretenni egy gyermek elsőáldozását. Nem kis meglepetésemre a papi ember némi bosszúsággal és lekezelő fölénnyel, azzal indított, hogy ugyan mi beszélni valója lehetne neki velem? Mindezt olyan hanghordozással, mintha teljesen kizárt lenne, hogy én, a római katolikus „eltévelyedett bárány”, vagy ha úgy tetszik, egyszerű hétköznapi ember, esetleg beteghez vagy egyéb szolgálatra nem is hívhatnám őpapságát. Majd azzal próbálta elkenni a dolgot, hogy nem szereti, ha a fotósok megsértik a „szentélyt”. Bár való igaz, ez esetben nem történt ilyesmi – mondta. Majd arra a kérdésemre, hogy milyen alapon döntheti el az egyházi tanács vagy a plébános, ki fotózhat egy eseményen és ki nem, illetve honnan veszik a bátorságot az effajta „árukapcsoláshoz”, kijelentette, hogy ezt nem kívánja velem megbeszélni, majd egy gunyoros és elnyújtott Dicsértessékkel kinyomta a készüléket.
Nevezett plébános „viselt” üzleti és politikai ügyködéseinek már többször is hangot adtam a sajtóban, egyrészt Böcskei László megyéspüspökhöz intézet nyílt levelemben (Nyílt levél Őexcellenciájának, Böcskei László római katolikus megyés püspöknek) majd az ittHON.ma hírportálon is a Kiadó templomtornyok – avagy forródrót a mennyországgal? című írásomban.
Vasárnap óta azon gondolkodom, némelyik pap a politikum körüli sündörgéseiben milyen könnyen meghasonul a társadalom eme hiteltelen kasztjával, miközben jó pénzért, pár hektárral több szántóföldért, egyházi ingatlanért kiárusítja az Istennek szentelt helyet, szószéket, miseasztalt. A politikusi láb nem baj, ha szentélyt sért, haszon jár azzal is.
A fentebb említett kis gyarlóságból adódóan viszont olyan hírek kezdtek szárnyra kelni Érmihályfalván, hogy már az egyháznak is mindenre megvan a maga embere, mint a helyi (de nem csak) „érdekképviseletnek”, melynek korifeusai nem győzik hangoztatni a klikkbéliek kiváltságait. (Nyilván mézesmadzagnak szánják a „politikailag eltévelyedetteknek”).
A még mindig szent és sérthetetleneknek beállított Isten „szolgái” valahol a középkorban rekedtek (persze kivételek és tiszteletre méltóak mindig vannak), a hívek megítélését illetően. Az ilyesfajta megnyilvánulásoktól a klérus egyre inkább veszít a hiteléből, majd szintén ők csodálkoznak a legjobban, hogy a templomi padsorok évről évre üresebbek.
Végezetül feltehetnék egyéb kényelmetlen kérdéseket is Bogdán plébánosnak, mint például, mennyi volt évekkel ezelőtt a régi parókia kertjéből kiirtott száz éves diófák köbmétere? Sőt kellemetlenebbeket is. De ezeket majd egy másik alkalommal, ha „óhajtja”. Ugyanis az egyházi vagyon nem a papoké, akik jönnek-mennek egyik plébániáról a másikra, hanem a gyülekezeté, mely vagyonhoz valamennyi helybéli katolikus felmenője többé-kevésbé hozzájárult. Ezt nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni egyetlen újkeletű templomi kufárnak sem.
Ajánlom mindezeket Őexcellenciája, Böcskei László római katolikus megyés püspök szíves figyelmébe, míg a plébános egyéb „viselt” dolgai is „eszembe nem jutnak”. Ugyanis szilárd meggyőződésem még manapság is, hogy mindennemű kufárkodás méltatlan egy papi emberhez.
Sütő Éva
