Tévhitek 

Szombat reggelenként jelenik meg a budapesti Magyar Nemzet online felületén Bayer Zsolt publicista, író Lengyelországról szóló, húszrészesre tervezett sorozata. „Ebben a szerző saját megfogalmazása szerint leírja mindazt, amit tud Lengyelországról, a lengyel históriáról, a lengyelek lelkéről. Nem is azért, hogy nekik segítsen, ők talán nem is szorulnak segítségre. Talán inkább azért, hogy önmagunkat is megsegítse most, a lengyelek példájával” – áll a nagyszerű lírai cikksorozat felvezetőjében. A legutóbbi, 17. rész Malbork – Teuton hősök és bukások címmel jelent meg tegnap, itt olvasható: https://magyarnemzet.hu/…/malbork-teuton-hosok-es…/…, de ugyanitt megtalálható a sorozat összes előző része is.

Ezen legutóbbi részben egy helyütt a szerző II. András magyar király érdemeit méltatja, aki – s ez talán közismert –1211-ben a kunok elleni védelemre a Barcaságba telepíti, megfelelő kiváltságokkal, a Német Lovagrendet (Ordo Teutonicus). De idézzük Bayer Zsoltot: „A Magyar Királyság, amelynek uralkodója II. András, az egyik legnagyobb Árpád-házi királyunk, ki szintúgy megjárta a Szentföldet, aki a szalacsi sóbányák bevételéből tett adományt, és biztosított fennmaradást a Szentföldön a margati várnak, hol templomosok állomásoztak; a mi II. Andrásunk, aki példa nélküli módon, szárazföldön hozta haza seregét, keresztül a szeldzsukok és az aszaszinok földjén, kit hódolattal fogadott a bizánci császár – s akit Bánk bán révén ismer minden magyar iskolás, nos ő adománylevelet ad a Német Lovagrendnek, amelyben megengedi nekik a dél-erdélyi letelepedést.”

Nos, itt egy apró, de szükségszerű korrekciót illik és kell tenni: az érmelléki Szalacson (mert erről az ősi bihari településünkről van szó) sóbányák sosem voltak, hanem csak sólerakat és sóvám („királyi sókamara”, sóhivatal). Az András király által 1222-ben kiadott Aranybulla rendelte a Tiszántúl sólerakodóhelyévé Szalacsot, de itt kitermelés sosem folyt, hiszen ez nem egy „sóvidék”. Az erdélyi sóbányákból kitermelt sót három útvonalon szállították nyugat felé: két vízi úton, mégpedig a székelyföldi Sóvidékről le a Maroson Szegedig, illetve a máramarosi bányákból a Tiszán Tokajig, míg szárazföldön Belső-Erdélyből Szalacsig, majd onnan a „sóúton” Szolnokig, hiszen a török hódoltságig az ország két fő sóraktára Szolnokon és Szegeden volt.

Itt ragadjuk meg az alkalmat, hogy emlékeztessünk: különböző kiadványokban, bédekkerekben, internetes honlapokon és „tudományos” útleírásokban mind a mai napig előfordul az a téves információ, miszerint II. András (másként II. Endre) a váradi várban lett volna eltemetve 1235. szeptember 21-én bekövetkezett halálakor. Az igazság ezzel szemben az, hogy a jelenlegi Temes megyében található Egres (románul Igriș) falu ciszterci monostorában helyezték „örök nyugalomra”. Nem tudni, hol halt meg, de a király testét előbb valóban Váradra hozták, hogy Szent László mellé temessék. Ám a nagy tekintélyű pilisi apát tiltakozott ez ellen, követelve, hogy a királyt első felesége, Merániai Gertrudis mellé temessék el Pilisen, vagyis az ő templomába. A perpatvar végül azzal zárult le, hogy a király földi maradványait Egresre vitték, hogy a második felesége, Jolánta mellé temessék el. Végleges nyughelyéről alighanem utódja, IV. Béla dönthetett, aki sohasem bocsátotta meg apjának szeretett anyja bosszulatlanul maradt halálát. Talán ez motiválta, hogy nem Gertrúd, hanem Jolánta mellett jelölje ki a sír helyét. Az egresi monostor a tatárjáráskor teljesen elpusztult, de a romjait sikerült azonosítani, pár éve közös román–magyar régészeti kutatás zajlik ott.

Dénes László

(Fotó: Malbork – Lengyelország)