Tőkés László köszöntőbeszéde a Szent László Napok megnyitóján
Kegyelem Néktek és békesség Istentől! Kedves Testvéreim! Hölgyeim és Uraim! Tisztelt egybegyűltek!
Tisztelettel köszöntöm László király kései alattvalóit, akik egybegyülekeztek a Szigligeti Színházban, az ő hívő népének tagjait, az általa alapított Várad mai polgárait és a meghívott vendégeinket Kis-Magyarországról.
Amint hallhattuk, az idei Szent László Napok jelszava: Várad összeköt. Különösképpen mély értelme van ennek a jelszónak, hiszen a trianoni tragédia centenáriumának közeledtén az Országgyűlés a következő évet a nemzeti összetartozás esztendejének nyilvánította. Szent László királyságának szétszakítása évfordulóján nagy királyunk és királyi városunk példás módon jelképezi, táplálja és erősíti egybetartozásunkat.
A határok fölötti nemzetegyesítés politikájának megfelelően „Várad összeköt”, Szent László öröksége egybekapcsol bennünket. Természetesen városunk román és magyar polgárait is összekapcsolhatja a történelmi hűség jegyében Szent László király, de nyilván el is választhatja – hogyha nem jutunk egyetértésre Szent László király személyiségét, történelmi művét illetően…
Én is köszönetet szeretnék mondani a szervezőknek, a Szent László Egyesületnek, elismerésemet fejezem ki Zatykó Gyula főszervezőnek, V. Korpos Dalma egyesületi elnöknek, társszervezőknek, munkatársaknak azért, hogy Erdély, Partium és térségünk egyik legnagyobb és legrangosabb kulturális fesztiváljává nőtte ki magát a Szent László Napok. Leginkább pedig azért illesse köszönet és elismerés őket, mert Szent László veszendőbe ment örökségének újraélesztésére vállalkoztak. Nem is nagyon emlegettük Szent László királyt hosszú időn át, vagy nem méltó módon és mértékben. Városalapító királyunk kultuszának a helyreállítása elismerést és köszönetet érdemel. Lassan visszatalál királyunk Nagyváradra, és Várad népe is visszatalál királyához.
Száz évvel ezelőtt a frissen berendezkedő új román impérium egyik első dolga az volt, hogy „Oradia Mare” alapítóját trónjától megfossza, detronizálja – akkor költöztették el Szent László király szobrát a nevét viselő Főtérről, és tették a helyére Ferdinánd román király lovas szobrát. Azután és azóta is Sfântul Ladislau néven csupán egy sikátorszerű külvárosi utca viseli Szent László király nevét – az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy egy hidat is elneveztek így, amikor mi a Főtérnek akartuk ezt a nevet adni, és ehhez több ezer aláírást is összegyűjtöttünk. A „podul Sfântul Ladislau” névalakkal afféle „kompromisszumos megoldás” született, és történt mindez a városi magyar vezetőink és érdekképviseletünk vétkes asszisztenciája mellett. A történelmet meghamisító folyamat azóta sem állott le. Látjuk azt a szobordömpinget, amely a Főteret elárasztotta – Mihai Viteazul szobra helyére újból kikerült a Ferdinánd királyé, Iuliu Maniu politikus, Radu Demetriu és Roman Ciorogariu román püspökök szobraival együtt. Azonban még mindig nem került ki Szent László szobra az őt megillető helyére, a Főtérre.
Az Erdélyi Magyar Néppárt, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és Szent László Egyesület hosszú évek óta tartó állhatatos küzdelmükkel és a Szent László Napok által is eszmei síkon törekszenek helyreállítani Szent László király és a hajdani királyi város becsületét. Meggyőződésem, és gondolom, hogy ezen ünnepi gyülekezet is osztja e meggyőződésemet, hogy harcunkat siker fogja koronázni, és a román többség belátását is megszerezzük ahhoz, hogy a szoborral együtt Szent László történelmi műve, alakja és személyisége is végre elnyerje méltó helyét Nagyváradon.
A Szent László Napok szervezői, maga a szent László Egyesület mindenekelőtt és egyebek mellet azt tűzte ki célul, hogy fejet hajtsunk és tisztelegjünk városalapító lovagkirályunk előtt. Ezt tesszük most, amikor személyiségében a haza fáradhatatlan védelmezőjét és bajnokát (athleta patriae) méltatjuk, aki az általa szentté avatott István király halála utáni zavaros időket, trónviszályokat és pogánylázadásokat követően eredeti fényébe állította vissza nagy elődje királyságát, IV. Henrik német-római császárral és VII. Gergely pápával szemben megőrizte az ország függetlenségét, megvédte hazáját a betörő úzoktól, hunoktól és besenyőktől, sőt határait Szlavónia és Horvátország irányában is kiterjesztette.
A szenté avatását előkészítő László-legenda írója művének jelentőségét ekképpen összegzi: „alkotóereje szorgalmából azon években, midőn uralkodott, az állam, sőt az egész Pannónia annyira rendezetten s meggyarapodva virágzott, hogy Boldog István király ideje óta törvények, szabadság és bőség tekintetében soha még ilyen csodálatosan nem csillogott”.
Egyik lengyel krónikás egyenesen azt állította, hogy: a föld soha nem volt termékenyebb, mint uralkodása idején – vagyis földi érdemei elismeréseképpen a mennyei Isten bőséggel áldotta meg országunk földjét.
Mindezekből megértjük, hogy kegyes lovagkirályunk miképpen válhatott az idők folyamán népünk legnépszerűbb szentjévé, valóságos népmondai hőssé, akinek váradi sírja a székesegyházban rövidesen kora egyik legnépszerűbb zarándokhelyévé lett.
1192-ben való szentté avatása nyomán az esztergomi egyházi ünneplajstrom kitüntetett helyén szerepeltek magyar szentjeink: István és László, Imre herceg, valamint Szent Gellért. Ennek indoklásában azt olvassuk, hogy eme jeles szentjeink „az igen szerencsés Magyarország földjét az Úr szőlőjében munkálkodva a keresztény tanítással teljesen átitatták”.
Most, amikor a brüsszeli „hivatalos” Európa a vallási és nemzeti meghasonlást gerjesztő multikulturalizmus politikailag korrektnek kikiáltott téveszméjét propagálja és diktálja – nekünk, mai magyaroknak és keresztényeknek ehhez a Szent László-i, Árpád-házi hitbeli, történelmi, kulturális örökséghez kell visszanyúlnunk, tudatában annak és nyíltan vállalva, hogy ez a mi igazi nemzeti és európai örökségünk és értékrendünk.
A poszttrianoni és nacionálkommunista idegen uralom idején sem voltunk hajlandók ezen gazdag szellemi örökségünkről lemondani! Miért tagadnánk meg most, a posztkommunista román áldemokrácia és nacionalista történelemhamisítás idején, vagy éppen az európai és nemzeti identitásunkra törő, uralkodó európai irányzatok nyomásának engedve?!
1345-ben – a történelmi legenda szerint – Szent László király kikelt a váradi sírjából, és az őt támogató Boldogasszonnyal az oldalán fényes győzelmet aratott az Erdélybe betörő, a székelységet szorongató tatárok fölött. A reformátusok, a protestánsok ugyan nem vallják a szentek közbenjáró szerepét, mindazáltal az igaz hitű katolikusokkal együtt magam is Szent Lászlót és hitünk hőseit hívom segítségül abban az értelemben, hogy jelenlegi szorongatott helyzetünkben, itt Nagyváradon vagy Marosvásárhelyen, az Úz völgyében és Kézdivásárhelyen, vagy éppenséggel odaát, Kárpátalján, példájuk és hitük, hűségük, bátorságuk és bölcsességük erejével legyenek segítségünkre abban, hogy ne ijedjünk és ne hátráljunk meg, hanem „emberként az embertelenségben” megálljuk a helyünket és megvívjuk harcainkat.
Ebben segítsen meg bennünket az Isten, akinek gazdag áldását kérem a Szent László Napokra!
Tőkés László
