Ünnepek és hétköznapok hét böjtje
Több nap, mint kolbász – mondták régen nagyanyáink, amikor bölcsen kiporciózták a jó szikkadtra füstölődött magyar eledelt, vagy bármit, amiben szűkében volt a család. És bölcsen szóltak, mert tudták ők, hogy az egyszer hopp, máskor kopp-féle megállapítás rendszerint hamar utoléri a „dőzsölő” embert. Dőzsölő, mondom én, mert így ünnepek után, szegény szürke kis pátriámban, az Érmelléken, igencsak előkerülnek a nagy hitelkönyvek, beírós füzetek. A karácsonyi és a szilveszteri eszem-iszomok, bármennyire szerények is, megviselik a pénztárcákat. Olyankor az emberfia hajlamos nem számolni a kutyavilág szűk esztendővel, ami utána következik. Bár ez a fene nagy bevásárlás mifelénk rendszerint abból áll, hogy megveszünk egy üdítőt, egy tepsi bejglinek valót, meg hozzá pár apróságot, hogy az ünnep módját azért megadjuk, és máris oda a január eleji kenyérpénz. Így tehát az év első heteiben emberfia alig lépi át a vegyeskereskedések küszöbét, mi több, a napi kenyéren túl másra nem is futja, sőt néhol arra sem. A népesebb családok hitelre veszik a konyhára valót, alig várva a fizetésnapot, vagy a nyugdíjat, hogy törleszteni tudják az adósságot. Szégyen, nem szégyen, ez van – mondják többen is az élelmiszerüzletekben.
Némelyik gyógyszertárban még aszpirint is adnak hitelbe, áldja meg az Isten őket – sírja el egy öreg mama a pékség pénztára előtt, ahol éppen a napi kenyeret kéne kifizetnie, de arról győzködi az alkalmazottat, hogy holnap jön a nyugdíj és törleszti a többit is.
Torkomban gombóccal távozom a sütődéből és folyton a kérges, munkától elgyötört kezét látom magam előtt, amint előveszi a kabátujjba gyömöszölt nagy fehér zsebkendőt.
Nyolcvanon túl lehet, a görbebot alig tereli tovább lépteit. Amint utána nézek, azon elmélkedem, élete során vajon hányszor húzhatta elő ezt a régi gyűrött könnyitatót, hogy kiszáradt barázdás arcáról elkendőzze vele a megaláztatás nyomait.
Valószínűleg megélt pár történelmi fordulót, amiért mindig a magafajtája fizette meg a sarcot…
Sütő Éva
