Várad teljes mivoltában hársfaillatú
„Olyannyira, hogy minden más szagot, illatot elnyom. Rengeteg hársfa van a városban, parkokban, blokkok közti kertecskékben, Körös parton, útszéleken, Macskadombon, Ligetben, öreg fáktól kezdve kis cserjékig, amelyek még a vállamig sem érnek fel, de tele vannak sárga virágokkal. Bármerre járok, központ, külváros, blokknegyed, kis utcák, nagy utcák, piac-templom környéke, városháza és állomás, aprócska boltok és Nagyáruház, aszfaltozott vagy krumpliköves utcák mindent beleng ez az édes-bús- felkavaró illat. Az emberek bódultan járnak-kelnek, meg-megállnak és mélyeket lélegzenek.Az egyik fiatalember a főutcán hangosan felkiáltott: Imádom Váradot, amikor virágzik a hárs…
Mi tagadás én is így vagyok vele.
Álmunkban – ha szépet álmodunk – ugyanoda járunk vissza, ahol még őrzik lépteinket ezek a helyek, nevünket egy régi iskola irattára, ahol beszívhatjuk a Sebes Körös semmihez sem hasonlítható szagát, a szilvafák illatát, a cefre és maláta szagot, újra felülünk azokra a sárga villamosokra, ;amelyeknek nincs ajtajuk, csak egy leereszthető korlátjuk, amit be kell akasztani, majd kicsúfoljuk Alibabát a zörgő szekerével, vak lovával. A Japportban kávézunk, suhajdát eszünk, a Breiner klubba táncolni járunk, a Transzilvánia vendéglőben vermutot rendelünk és megkérjük a zenészeket játsszák el a Besame muchot. A nyári színházban Belényinek, Papp Magdának és Gulácsinak tapsolunk. Hazafelé ballagva az éjszakában beszívjuk a város hársfaillatát, aztán felébredünk és örülünk, hogy ez mind a miénk és senki el nem veheti.”
(Kata)
„Nagyon szívszaggató, szép volt amit Kata írt, a könnyeim is potyogtak,becsuktam a szemem a Japport teraszán képzeltem magam ahol számtalanszor ittam kávét és mindig ott volt a suhajda, ma is érzem az ízét, azt a hársfaillatot sehol nem érezni. Miért sírjuk ezeket a dolgokat vissza?”
(Anna)
Észrevettétek kedves barátaim, hogy ezeket a dolgokat Ti írtátok? Azt is észrevettétek, hogy már nincs Belényi, Papp Magda, Gulácsy, se Transzi, se Breiner, sőt, az a Várad sincs már, amit ti itt hagytatok, hanem egy másik város van, amit mások laktak már be, szinte csordultig? Bennetek az a Várad él, amiben fiatalok voltunk, amiben éltünk és szerettünk, de itt, most már nem az a Várad van! Várad belétek égett, benne van a lelketekben, a retinátokba égtek azok a fotók, amik a régi városról felkerülnek a hálóra.
Ti még a régi Várad hársfaillatát érzitek, az Ezredévin és a parkokban, ha behunyjátok a szemeteket és hazagondoltok, mi pedig már a napi hetvenezer autó bűzét, a koszt és a rendetlenséget érezzük, meg azt, hogy kevesen vagyunk és gyengék, öregszünk és már nem nagyon akarjuk az újban észrevenni a jót, szóval, fásulunk bele a nagy valóságba. Ti, akik távol, vagy kevésbé távol éltek, itthon még keresitek azt, amit Várad már csak „nyomokban” tartalmaz és meglepődtök, ha nem találjátok.
Persze, a Körös nem folyik visszafelé, csak sok fa már a vízbe dőlt és senki, értitek, senki nem ültet másikat helyettük. A házak se mentek el, csak a lakóik cserélődtek ki, bezárkóztak kaputelefonok mögé és furcsán néznek rád, ha le akarod fotózni a házat, mert az neked műemlék és valami emlék köt hozzá, de az az Ő HÁZA és ne fotózd, pedig elvben szabad, de ő ezt nem tudja! Nem mehetsz be udvarokba, mert zárt kapuk, hőszigetelt ablakok, kamerák vigyázzák az összeharácsolt javakat. Nincs már korzó sem és Japport sincs, ahol suhajdát ettünk, nem mennek táncolni a fiatalok. Vagy várj csak… mennek a Fekete Sas palotában lévő klubok valamelyikébe, de olyankor indulnak, amikor mi már az igazak álmát aludtuk. A boltok helyét átvették a plázák, meg a hiperszupermarketek sokasága, ahol személytelenül lehet vásárolni.
Mondom én, nekünk már semmi sem jó. Nem jó, mert mi, ti, én még mindig a régi, nosztalgikus Váradon érezzük jól magunkat, a macskaköves, villamossínes korzón, a hársillatú Gong teraszán, a Majomszigeten és a Szilvásban…
Miért sírjuk ezeket vissza, kérdezi fentebb Anna? Hát ezért!
Farkas László, Nagyvárad
