Váradi bakancslista
Lehet, hogy nem illik egy majdnem kilencszáz esztendős város nevében bakancslistát készíteni, az idő kerekét sem lehet visszaforgatni, mégis olyan jó egy kicsit elgondolkodni azon, hogy mi lenne, ha…
Tudom, lassan unalmassá válik a sok nosztalgiázás, az állandó visszafelé nézés, egyesek szerint siránkozás, de nem tehetünk róla, mi Várad szülöttei, akik inkább a múltunkban éljük ennek a városnak a mindennapjait. Pedig az, mármint a mindennap itt játszódik előttünk. Itt folyik a város átalakulása a szemünk előtt, tehetetlenül szemlélve a történéseket.
Igen, jól látják, tehetetlenül. Normális, mondják most egyesek, hogy az új gazdák képükre óhajtják formálni, amit lehet. A váradi ember, legyen az magyar vagy román, döbbenten figyeli a dolgok alakulását.
Vajon román polgártársaink mindegyike tisztában van azzal, hogy a Szent László teret, ebben a formájában nem is a magyarok építették ki, hanem egy, az ókirályságból importált építész, mégpedig 1923-ban? Biztos, hogy nincsenek tisztában sok más ténnyel sem. De attól még az átalakítás tény marad. Vajon a váradiak jól fogják érezni magukat egy téren, ami már nem emlékezteti őket gyermek, vagy ifjú korukra? Vagy mindegy, hogy a polgár hogyan érzi magát saját városában? Mert Várad a váradiak városa. Akkor is ha itt született, akkor is ha itt él, dolgozik, szeret, de a szíve máshova húzza.
Azt már sikerült elérni a hatalmasoknak, hogy a váradi nem érzi jól magát városában, mi több idegennek érzi magát. Persze, van, aki azt mondja, ugyan már, mindig ez a siránkozás.
Emlékeznek? A hatvanas, hetvenes években, az új lakónegyedekbe beköltöztetett „honfoglalók” a kezdeti bénultság után mit tettek? Füvesítettek, fákat ültettek, padokat, asztalokat eszkábáltak a sivár kockaházak közé. Délután és esténként kiültek egy kis trécselésre, mint otthon a szülőfaluban. És a második generáció már elhanyagolta, a harmadik pedig lebetonozza, leaszfaltozza az öregek által teremtett zöldet. De mi lesz a negyedik generációval? Ja, azoknak épülnek az új parkok. Úton útfélen.
Mi meg csak reménykedünk. Abban, hogy a Fő utca és a belváros házai nem omladoznak tovább, abban, hogy eltűnnek a koszos, szakadozott védőhálók az épületekről, abban, hogy Körösünk partját békén hagyják (mert ez egy folyó uraim, nem egy csatorna, amit betonba szoríthatnak), mert ez a folyó él! Reménykedünk abban, hogy az autókat kitiltják már végre a belvárosból és igazi sétáló, szórakozóhely lesz a csodás Szent László és Bémer térből (jó, legyen Unirii és Ferdinánd tér), hogy üzletek, butikok és kiállítótermek, klubok és vendéglők sokasága szegélyezi a korzókat, (még akkor is, ha mi nem tudunk ott szórakozni, vásárolni, persze pénzhiány miatt) a mostani lepapírozott, üresen ásítozó vitrinek helyén. Legyen bábeli hangzavar a városban, a sok külföldi turista miatt, akik elözönlik a várost és elköltik itt a pénzüket. Legyen egy európai szintű repterünk, sportcsarnokunk, stadionunk, ahol rendezvények vonzanák a látogatót. Mert van egy Félix és Május 1 fürdőnk. De legyen egy élményfürdőnk is…
„Állni látszik az idő”, mondta egykor a költő. Tényleg. Drága városunk megállt a növésben. Egyesek azt mondják, olyanok vagyunk, mint Zilah, csak nagyobb kiadásban. Pedig a váradi mindig többet, jobbat akart. A mindenséggel mérd magad, mondta a másik költő. Mi nem Zilahhoz, Aradhoz, Debrecenhez mértük magunkat egykoron, hanem Pesthez, Bécshez, Párizshoz. Persze, kicsit nagyzolóan, de nagyon komolyan. Most? Kivel is fut versenyt a váradi szellemiség, az akarat, a tudás, az állhatatosság, minden, ami felépítette ezt a várost százegynéhány évvel ezelőtt? Erre keressük a választ.
A címben szereplő bakancslista pedig ott van, fennebb leírtakban, netán a sorok közt, kedves olvasók. Biztos van még olyasmi, ami felkerülhetne rá, de majd egyszer, máskor…
Farkas László, Nagyvárad
