Váradi barangolások
Szinte szokásommá vált, hogy amikor a Vitéz utcai híd környékén járok, betérek a Kaszárnya térre, mintegy ellenőrizni a régi Huszárlaktanya barokk épületének és a Lovardának az állapotát. Mindig az jár a fejembe, hogy vajon áll e még a csúnyán elhanyagolt kaszárnya? Mert az egykori Lovarda falai még viszonylag jó állapotban vannak, bár nem vagyok szakértő, de azt hiszem, menthető volna. Talán sok akarattal és sok-sok pénzzel még a mostoha sorsú kaszárnya is! A XVIII. század utolsó harmadában építették a kaszárnyából, lovardából és istállóból álló komplexumot, Mária Terézia huszárszázadának. A kaszárnya épületéhez az 1800-as évek elején egy szárnyat toldottak, majd 1890-ben ismét bővítették. Az épület szinte semmit nem veszített értékéből, bár állaga már akkoriban is eléggé leromlott volt. Nem sokat törődött vele a magyar állam, aztán az új hatalom, a román se, így a bécsi döntés utáni magyar adminisztrációra maradt volna a nagyszerű épület felújítása.
Dercsényi Dezső, az akkori idők legnevesebb magyar műemlékes szakembere 1942-ben a Műemlékek Országos Bizottságának figyelmébe ajánlotta az akkor már nagyon rossz állapotban lévő kaszárnyát. A háború viszont megakadályozta a felújítást, az elkövetkező időkben pedig még az állagmegőrzéssel sem törődött senki. Az új rend urai egy magáncég kezére játszották az épületet, de azt még karbantartásra sem kötelezték! Így állunk most! Vajon kinek, milyen érdeke fűződik ennek a két régi épületnek az eltüntetéséhez, mert a harmadik tömb, az istálló már eltűnt, parkolót alakítottak ki a helyén! Napokig figyeltem, hogy a mai kor modern eszközeivel milyen kínlódva tudták eltüntetni az öles téglafalakat! És akkor itt és most, újra feltenném a kérdést, miért nincs hajlandóság, mit hajlandóság, akarat, megmenteni Nagyvárad egyik legrégebbi épületét?
Talán a tanács elé kéne vinni az ügyet és uniós pályázattal, közadakozással, téglajegyekkel, valamint jelentős magyar állami támogatással menteni lehetne a még menthetőt, most, a 25-ik órában!
Farkas László, Nagyvárad
