Végy három szúnyogot…
Idős emberek elmondásaiból sokan emlékeznek a javasasszonyok, vajákosok, jövendőmondók, kuruzslók fénykorára, amikor még ezeknek a „mesterségeknek” akkora volt az ázsiójuk szerte a világon – így a Kárpát-medencében is –, hogy úri módon meg lehetett belőle élni. Nos, ezek művelőihez az Érmelléken is fűződnek történetek, legendák. Azonban az „inasok” úgy kitanulták a szakmát, hogy annak a becsülete a harmadik évezred küszöbén is életképes maradt. Sőt! Most virágzik csak igazán!
Na, de nézzük csak milyen is volt a mi szűkebb pátriánk vajákosi múltja a huszadik század elején, derekán vagy akár ma is. Hogyan kevertek bájitalt, kenték meg a fájós derekat, hogyan gyógyították a köszvényt, hogyan térítették jó útra az „elbitangolt” házastársat, vagy hogyan „ítették” meg a legényt házasság céljából.
Mandragóra
E híres neves növény sok vajákost és kuruzslót megihletett már. Annál is inkább, mivel bogyóit az arabok az „ördög almájának” nevezték. Gyökere és levele is mérgező, idegrohamokat kiváltó hatása van. A középkorban a termékenység jelképe is volt, de fájdalomcsillapítóként is alkalmazták.
Számos hiedelem és babona fűződik a mandragórához, többek között szelleműző hatást tulajdonítottak neki. A „szakmában” a múlt század elején „laboratóriumi” alapanyagként még nagy keletje volt. Ki ne emlékezne Jókai Mór Sárga rózsa című kisregényére, amelyben a csikós legénnyel mandragórát etet a leányzó, így majdnem megöli szerelme tárgyát? Hát bizony megesett hasonló „ítetés” az Érmelléken is. Éltes férfiemberek meséltek egy bizonyos Ronyecz Lidi nevezetű minden bájitalok tudoráról, aki ezekkel az Istentől elvetemült kotyvalékokkal a szegény „esendő” férfinépséget folyton folyvást bűnre tudta csábítani. Ám a csábítás nem csak a Ronyecz Lidi testi megelégedésére szolgált. Haj, ha csak arra ment volna ki! De sorra letakarodtak a padlások a kukoricától, a kamrák a sonkáktól, tábla szalonnáktól, jó kis füstölt oldalasoktól, de még az aprómarha is megfogyatkozott az udvarokról, és azok is mind egy szálig a Lidi jószágállományát kezdték el gyarapítani. A dolog pikantériája, hogy az „elbitangolt” férfiakhoz tartozó jóhiszemű menyecskék is Ronyecz Lidihez jártak úgymond „oldásért” az uruknak, kötényeik alatt egy-egy pár rántani való csirkével…
A derékfájás kórsága
Történt, hogy az ötvenes években elharapódzott az Érmelléken a derékfájás kórsága, és láss csodát, ez is a szegény férfinépet sújtotta leginkább. Annál is inkább, mivel Piskolton (Szatmár és Bihar megyék határtelepülése, szintén érmelléki falu) egy nagyon takaros-faros asszonyság értett leginkább ennek helyrekenéséhez, nevezetesen Rostás Kati. Ekkor esett meg az a csúfság az érmelléki teremtés koronáján, hogy hetente is „inaszakadt” szegénynek, így be kellett fogatni, és Piskoltra kellett annak menni. Ám a zsák búzát – a derékkenés taksáját – könnyen fel tudta lökni a szekérderékba.
Rostás Katinál pedig gyógyulgattak szépen, de nem tartósan. Poharat ragasztott a fájós részre, disznózsírral kenegette az ominózus testrészt, de volt, hogy nadályt (pióca) is javallott a nagy vérbőséggel rendelkező gazdáknak. Tény, hogy Rostás Katinak évekig nem volt gondja a kenyérnek valóra. A szekerek pedig szüntelenül sorjáztak a piskolti úton.
Fekete tyúkból és haszonból él az ember
Egy középkorból ránk maradt recept szerint, amelyet 1570-ben hazánkfia, maga Révay Ferenc főúr is kipróbált, hogy megszabaduljon kínzó gyötrelmeitől, így szól: „Végy egy tormát, egy retket, három pókot és három szúnyogot. Ezeket mozsárban össze kell törni, a masszát vászonra kenni, és azt a beteg testrészre helyezni”.
Nos, ez ahhoz képest semmi, hogy manapság még egyházi (!) körökben is csak a fekete tyúkból fő a legjobb húsleves, abból a fekete tyúkból, amely bizonyos „oldások” és „kötések” levételére szolgál. A magukat hirdető, effajta praktikákat űző apácáknak se szeri, se száma. A televízió képernyőjén keresztül végzett gerincműtét már meg sem lep senkit. Az Érmelléken oly sokat emlegetett „kisstílű” szalacsi jósasszony akár el is bujdoshatna szégyenében ezek láttán.
Bár az egyik keserűi szakmabelije hajdanában úgy adott férjhez pártában maradt leányokat, özvegyeket, hogy a vénlegények jószágait „ítette meg” valamivel, amitől azok mind elhulltak. Majd amikor az „átok” nem akart múlni a jószágállományról, kiderült, hogy annak a Terka vagy a Piros nevű aggszűz „szemmel verő”, illetve vágyódó szeme az oka, így tüstént el kell azt jegyezni, ha jót akart magának, na meg a barmainak is az emberfia. Így aztán mindenki jól járt. Főleg a keserűi kerítő-vajákos, mert ő két irányból is learatta a hasznot. Hiába: ki fekete tyúkból, ki „ítetésből” élt.
A mai ipari mennyiségű törvényesített szélhámosság mellett az óesztendő-napi teknővakarással megjósolt újévi történések csak szelíden szép népi hagyományokká, a Ronyecz Lidik és a Rostás Katik pedig csak az emlékezetet megszépítő múlt századbeli talpraesett és élni tudó asszonyokká nemesednek.
Sütő Éva
(Érmelléki embermesék 2016.)
