Vidéki promenádok, falusi főterek
Minden kornak, minden társadalmi rétegnek meg volt a maga mondén élete, amit épp olyan intenzitással éltek meg az emberek, mint manapság. A múlt század eleji Érmellék sem szűkölködött bohém emberekben, mulatni vágyó ifjúságban, szerenádos éjszakákban. A vidék épp úgy élte meg az élet hevesebb, virágosabb korszakát, mint a város. Semmivel sem voltak visszafogottabbak a vasárnap délutánok és egyéb alkalmak. A virtus olykor zajosabb, meghatározóbb volt, mint bárhol.
A kilencszázas évek elején, vasárnap délutánonként földműves és iparos családok ifjúsága népesítette be a falvak füves főtereit. Ezek a terecskék legtöbb helyen a templom utcában élték, hol csendesebb, hol zajosabb mindennapjaikat. Általában az istenháza volt a település legtekintélyesebb épülete, ez számított hát minden faluba gyülekezőhelynek, mérföldkőnek. A lányokon mindig a legújabb ruha libbent, a legényeken virított a fehér vászon- vagy gyolcsing. A század első negyedében születettek, de s későbbiek is még emlékeznek azokra az időkre, amikor még ezeket a felsőruhákat is keményítették, hogy suhogjanak-ropogjanak, frisset, újat mutassanak. Nem volt az egyszerű dolog. Rengeteg babramunkával járt és igencsak fehérnéppróbáló foglalatosságnak bizonyult. Amelyik legénynek nem esett át ezen a műveleten az inge, vagy neadj’Isten a leány alsószoknyája, nagy blama volt az a házra nézve. Nem is mehetett ki az a fiatal emelt fővel a falu „promenádjára”. Így hát minden házban, minden hétvégén ott főtt a lisztes keményítő, amibe beleáztatták mosás után a ruhadarabot. Ha megszáradt, nagy tudomány kellett annak a kivasalásához is. Főleg a nagy szenes vasalóval, hogy folt ne essék rajta.
A téren jól megfért mindenki
Általában ezek az előkészületek előzték meg a szombat esti, vagy a vasárnap délutáni utcai életet. Nagyobb településeken, vagy netán már kisvárosnak is beillő helyeken az elit réteg befogatott és kocsin járták fel egymást az ismerősök. Mihályfalván, a fő attrakciójának a „macskaköves” tér számított.
A Nemzeti szálló épülete előtt volt a nagy élet, annál is inkább, mivel ott volt a Kaszinó. Az elit és a középréteg itt mulatta az idejét, míg a Nagy- és Kisderík utcákon a nagymamák és szomszédasszonyok vigyázó tekintete mellett hajfonatos-szalagos leányok sétáltak karöltve a katolikus templomig meg vissza, utat engedve olykor egy-egy fogatnak, kordélynak. A kilencvenes éveiben járó Keczán Mariska néni akkor volt nagylány, amikor még a Stubenberg Pál gróf hintaja is ott vesztegelt a Nemzeti előtt. „Kocsisa nagydarab, nagybajuszú ember volt, ostorral a kezében, elmaradhatatlan esőálló hosszú kabátjában várta az uraságot.
A téren jól megfért mindenki. Estefelé már parasztszekereken ült az ifjúság – itt nálunk is, nem csak falvakon – összeszedték egymást a legények, leányok. De ők nem hajtattak be a Nemzeti előtti térre, az nem volt szokás. Nagy keletje volt a muzsikusoknak is, hisz valakinek a nótát is kellett húzni. Előbb-utóbb tanyát vertek valamelyik portán és megesett, hogy késő éjszakába torkollott az ihajcsuhaj. Zömében itt dőltek el a házasságok, a szülők is itt egyeztek meg a fiatalok sorsa felől, de olykor még kerítésre is sor került, ha valamelyik vénlegény, vagy pártában maradt leány nem tudott megházasodni vagy férjhez menni.”
Vásárok és áldomások
Az éradonyi születésű hetvennyolc éves Faragó Gizi néni, aki Székelyhídra ment férjhez, az adonyi vásárokra így emlékszik. „Sokszor megesett hogy a vásárosok a templom előtt, a falu főterén rakodtak ki. Itt csizmadiák is árulták portékáikat. Lányoknak való könnyű csizmák is voltak, de keményszárúak, mert úgy volt divatos abban az időben. A mézeskalácsos portékáit keresték leginkább, mivel az volt a legolcsóbb vásárfia. Volt, amelyikben tükröt is tettek, azt a legények vásárolták ajándékba kedvesüknek.
Székelyhídon, a községháza előtt is köttettek vásárok, főleg lovakra. Na, nem vitték oda a jószágot, de ha egyiknek-másiknak megtetszett az állat, ott alkudoztak rá, olykor napestig is.
Feljártak ide a szekerek még Köbölkútról is (jobb oldali fotó). Nem csak lovakra ittak itt áldomást, hanem egy-egy jó házasságra is, ha két örömapa megegyezett. Hogy aztán a fiatalokat megkérdezték-e az ügyben vagy sem, azt sose lehetett tudni. Néha csak a vagyon házasodott.”
Mihályfalván a harmincas évekből fennmaradt történet a mai napig ezt támasztja alá. Molnár Marika néni, aki szintén sok szép évet élt meg, mesélte, hogy a harmincas évek elején történt, egy ilyen erőltetett házasság alkalmával. „Már javában állt a lakodalom, mulatott a násznép, szekérre is ültek, hogy indulnak a templomba, amikor a vőlegény meg akarta ölelni a menyasszonyt. Az ara meg úgy el találta lökni magától a nem kívánt férjnek valót, hogy az leesett a szekérről, megrúgta véletlenül a lovat, az meg elragadt násznagyostól, menyasszonyostól. Alig lehetett végül megállítani. Akkor aztán a pórul járt vőlegény újra felkapaszkodott a szekérre és az ara megkapta élete első pofonját. A kis incidens után, elmentek békében örök hűséget esküdni egymásnak.”
Templombúcsúk
Az Érmellék katolikus falvaiban, a templomok védőszentjeit mindig megünnepelték. Régebben nagy ünnepnek számított. Manapság néhol csak egy ünnepi szentmise erejéig emlékeznek ezekre. Olyankor szintén a falusi tereken volt a vásárosok kirakodása. Ezeken a neves búcsúkon inkább a népviseleten volt a hangsúly. Idős emberek állítják – a néprajzkutatókkal ellentétben –, igenis volt ennek a vidéknek jellegzetes viselete. Kék vászon szoknyára és kék fejkendőre emlékeznek. A felsőrész tartozéka, a fehér blúz, csipkés húzott újjal, pruszlikkal, mely ezen a vidéken egy bélelt mellényt jelentett. Faluhelyen a kilencszázas évek elején a földműves családok ezt tartották a hely népviseletének. A férfiaké hasonlított a csikósok öltözetéhez, kevés eltéréssel. Népi ünnepeken, amikor felvonultak a falutereken, amelyik legénynek nem volt megülendő hátas lova, nem számoltak vele a lányos házaknál. Ezeket a „paripákat” a falusi promenádokon illett megmutatni (jobbról érsemjéni parádé).
Szerenád Szalacstól Bogyoszlóig
Papp Annus néni 1921-ben született és a harmincas évek végén lánykodott Szalacson, majd Bogyoszlón is. Mindkét településen nagy szerepe volt az ifjúság életében a templom-utcai találkozóhelyeknek. „Mindig a május adott a legtöbb okot az izgalomra, hiszen amelyik fiú muzsikusokat vitt egy lányos ház ablaka alá, az már felért egy leánykéréssel. Nem csak május első éjszakáján voltak ilyen szerenádok. Kaptak ám a szépasszonyok, szépleányok éjjelizenét máskor is. Amikor nem volt elég muzsikus, még a Szatmár megyei Börvelyből is hoztak egyszer egy harmonikást. Szombat esténként, vagy vasárnap délutánonként a főutcán, az ivó előtt is muzsikáltatták őket a fiúk. Fizettek nekik, igaz nem sokat, mert pénz az akkor sem volt, de azért húzatták éjfélekig, a fiatalok meg körbe állva, karöltve énekeltek a muzsikára. Nem volt még akkor iparosotthon mindenfelé. Csak fonó, de ott télen folyt a nagy élet.
Ünneplőben
A mihályfalvi Keczán Mariska néni meséli: „A század elején, amelyik fiatalembernek „félcüpője” volt, valamint pantallót viselt, az iparos fiúnak számított. A földműves sarjak nyáron is csizmában, priccses nadrágban, fehér vagy csíkos gyolcsingben jártak. Aki a finomabb kiadású, puplin anyagból készült inget megengedhette magának, nagyon irigyelt embernek számított.
A szórakozóhelyeken, de még a tereken sem vegyültek a különböző rétegek, de megfértek egymás mellett. Abban az időben mindenkit az öltözékéről lehetett megkülönböztetni, besorolni. Faluhelyen nem voltak társadalmi rétegződések, de Érmihályfalván az arisztokráciával is számolni kellett. A régi községházától a katolikus templomig, a macskakövekkel kirakott út sokat látott, hallott. Sok nemzedék élete kezdődött és végződött ezen az úton, hisz valamennyit ezen kísérték utolsó útjára is…”
Sütő Éva
(A régi fotográfiák egy része az Érmellék 2009 Fotóklub, illetve Kovács Rozália helytörténész archívumából származnak).
(Érmellék, szerelmem 2013.)
