Villanóképek váradi múltunkból
Várad, az örök átalakuló város, aki generációk hosszú sorának, betelepülők ezreinek, átutazók megszámlálhatatlan sokaságának mutatta állandónak látszó, mégis mindig más és más arculatát, Várad újra átalakul egy kicsit. Régen is így volt ez. Néha nagy tervek születtek, meg is valósult belőlük jó pár. Az épp soron lévő hatalom megpróbálta a maga arcára formálni a képet. A mindenkori városvezetők kedvezni szerettek volna a kialakult többségnek, az uralkodó nemzetnek, aki bár nem mindig volt számszerű többségben, mégis örült annak, hogy késői generációk majd összemossák velük az akkora kialakult városképet, várostörténetet. A századelőn másként volt mindez, mert ki gondolta volna, hogy néhány esztendő múlva új urai lesznek a városnak és a rá következő huszonhárom évben új szobrok fogják uralni a várost. De hagyjuk most a szobrokat, nézzünk néhány dolgot, amit az 1940. utáni magyar adminisztráció szeretett volna véghez vinni.
Kezdjük mindjárt a Szent László templom elköltöztetésével. Ez, mint tudjuk, nem akkor, frissen kigondolt terv volt, hanem már Rimler Károly polgármestersége alatt szóba került, sőt maga a polgármester volt a fő szószólója. Szerinte a templom elhelyezésével a tér szabálytalan szimmetriája megszűnik és a városháza kedvezőbb perspektívát, kapna.
Persze, a kivitelezéshez mindenek előtt a püspökség és a káptalan hozzájárulását kellett volna megnyerni. Mint tudjuk, ez akkor nem sikerült. Talán kegyeleti okokból, mivel a munkálatokkal, szent tetemek ”megháborgatására” került volna sor. (Az egyik mellékoltár Szent Bonifác pápáról kapta elnevezését, kinek földi maradványait Forgách püspök annak idején Rómából a Szt. Callixtus katakombákból Váradra hozatta és az oltár alatt helyeztette el). A polgármester azt is megígérte, hogy az áthelyezett templom helyét körülzárják, parkosítják, és közepén helyezik el Szent László lovas szobrát. Mivel az egyházi méltóságok részéről nem érkezett kedvező válasz, Rimler Károly az akkori főispánt, Glatz Antalt kérte fel, hogy segítsen neki, ugyanis a főispán fogadásain, ebédjein nagy számban vettek részt a káptalan és a püspökség urai. Már úgy nézett ki, hogy a meggyőzések sora sikerrel jár, egyre több papi méltóság adta be a derekát, legalábbis a polgármester diskurzusai szerint, amikor jöttek a kedvezőtlen idők, a balkáni háború (1912-1913), a pénzügyi dekonjunktúra, majd az első világháború és a városnak sokkal nagyobb problémái lettek, mint a városrendezési tervek.
A háború és az új uralom elsöpörte a nagy terveket. A két világégés közötti időkben is építettek néhány dolgot a városban. Most csak két fontos dolgot említenék. Egyik a Városi strand, a másik pedig a Teleki utcai református püspöki székhely és kultúrpalota, valamint iskolai bentlakás volt. Ezt 1936-1937-ben építették, Szeghalmi Bálint tervei alapján.
A magyar adminisztráció 1940. után hozzálátott új városrendezési tervek megvalósításához. Néhány ilyen tervről már szóltam az egyik előző írásomban.
Most a Körös utca és közvetlenül a Körös part rendezését említeném meg, ami akkoriban városszépítési szempontból nagyon fontos volt. Dr. Soós István polgármester irányításával áttekintették a terveket és kijelölték a legfontosabb tennivalókat. A Szent László templom áthelyezése újra napirendre került, de azonnal el is vetették, mivel a városi mérnöki hivatal nem tartotta kellően előkészítettnek a tervet. Az új terv szerint is a Körös utca elejére szánták áthelyezni a templomot. Mint tudjuk, a terv nem valósult meg. Viszont a part rendezése igen. A Kishídtól a Nemzeti hídig (a mostani csillagos híd elődje, egy fahíd volt) betonfal épült és egy 12 méteres út halad napjainkban is. A parton húzódó házsort ki kellett sajátítani, de ez hamar ment, mert a háztulajdonosoknak felajánlott összeg mindenkit kielégített. Az utca elejére, az egykori Szabó-féle vendéglő és kerthelyiség helyére egy városi bérpalotát terveztek akkoriban. A part kialakult, csak azóta ott már több házat lebontottak, az utca elején pedig egy tájidegen betonmonstrum áll, a szocialista építőipar “dicsőségét” hirdetve.
Ki hinné el, hogy a tervek között szerepelt a színház díszletraktárának lebontása is. Az így kialakult területre egy bérpalotát kívántak építeni, a díszletraktárt pedig a ház udvarában akarták elhelyezni. Így a Sztarill palota és az Adorján ház közé egy odaillő ház került volna, emelvén az utca szépségét.
Sok, nagy terv maradt a tervezőasztalokon, fiókok mélyén, hisz a történelem annyi meglepetést tartogatott még az akkor élőknek, hogy nem sok idejük maradt azokat valóra váltani.
Az utódok, a mi feladatunk lenne megőrizni ezen értékeket, hiszen mi is csak megőrzésre kaptuk elődeinktől, azért, hogy továbbadhassuk az utánunk jövő nemzedékeknek.
Farkas László, Nagyvárad
