Virág helyett
Amikor 1857. március 8-án a New York-i textilipari munkásnők testületileg kivonultak az utcákra, hogy emberibb munkafeltételeket és fizetésemelést követeljenek, ők sem gondolhatták, micsoda fejtörést okoznak majd az eljövendő időkben szegény férfitársaiknak. A társadalom akkor eszmélt rá talán először, hogy a nők nem holmi konyharobotok, képesek kiállni jogaik mellett. Kezdetét vette a nők emancipációja, nekünk, férfiaknak meg az örökös gond, hogy legalább ezen az emlékezetes tavaszi napon milyen módon kedveskedjünk asszonyainknak, lányainknak.
No, de nem az egyenjogúság kedvéért szeretjük a szebbik nemet.
El tud valaki képzelni szakállas múzsát, aki homlokon csókolja a költőt? Ihletődhet-e író holmi verejtékszagú izompacsirta láttán, komponált-e dalt borostás, cigarettaszagú barátjának a zeneszerző, és remegett volna a festő ecsete a vásznon, mondjuk egy pancsoló férfi láttán?
Mi, együgyűek, miattuk vásárolunk toronyórát láncostól, és nekik hozzuk le a csillagot az égről. Képesek vagyunk kedvükért megtanulni vízen járni vagy akár lebegni. És ha cserébe egy mosolyt kapunk, megfogjuk bizony az égen röpdöső madarat. Mert általuk és miattuk élünk és alkotunk, nélkülük az eszményinek csupán fele vagyunk. Erősek vagyunk mi férfiak és bátrak, hogy végül kiderüljön, elesetteknek teremtett bennünket az isten, nélkülük megmaradnák a rövidnadrágos korban, felnőtté válásunk örök kudarcra lenne ítélve.
Bármit is teszünk, titkon Neki akarunk a kedvében járni, egyetlen pillantásuk tavaszt, kedves szavuk madárcsicsergést, meg egyéb balgaságokat hoz „kemény” lelkünkben. Értük születtek az ezerszer elismételt közhelyek, mert ők azok, akik egy virágért egy világot adnak cserébe.
Jusson eszünkbe: mennyire tudunk mi férfiak háborogni, ha mosogatni, főzni, ruhát vasalni vagy teríteni kell, ők pedig mindezt zokszó nélkül végzik, mert csupán önzetlenül szeretnek minket. Az élet legnagyobb fájdalmát vállalják, hogy utódot szüljenek. Ismerjük be, néhány szál virág, de egy egész virágos rét is kevés, hogy megháláljunk mindent, amit életük során értünk, a családért megtesznek. A hála minden nap, a nap minden órájában tekintetünkben, mozdulatainkban, szavainkban kell hogy bujkáljon, ha nem is ismételjük unalomig. Hiszen mellettünk vannak, ha elbotlunk, csöndre intenek indulatainkban, szétszórtságunkban egyenes utat mutatnak.
A nő a kezdet, és olykor a vég. Anyánk, lányunk, szeretőnk. Múzsánk és néha elveszejtőnk.
Olykor fellázadunk ellene, mégis, mindörökre magunk mellett szeretnénk tudni őt. Azt szeretnénk, hogy amikor eljön az idő, majd Ő simítsa el utoljára, gyöngéden nehéz szemfedőnket.
Nánó Csaba / nanocs.wordpress.com
