Visszatekintés a régi Váradra
Nézem, a villamoson, buszon, az utcán a fiatalokat. Kezükben drága kütyük, fészbuk, SMS, MMS meg ki tudja milyen virtuális világ az agyukban. Semmibe bámuló tekintetek, rohanás, mai életünk velejárói. Nézünk, de nem látunk már. Azért titokban hálát adok a múltért, azért mert még láthattam a csendes, macskaköves Váradot. Láthattam a grandomán, nacionál-kommunista eszmék miatt lerombolt kertvárosainkat. Láthattam Szőlőst, Katalin telepet, a Püspöki utat. Láthattam a békés nyugodt Körös partját. Aztán láttam életek munkáját pillanatok alatt ledózerolva… Utcaszomszédokat különböző „kartierekbe” szétszórva, idegenek, betelepítettek közé, gyökértelenné téve szülővárosukban, egy máshonnan jött ideológia alapján. Láttam udvarokon hagyott bútordarabokat, teljes könyvtárat, személyes emléktárgyait egy megbecstelenített otthonnak, amit egyik percről a másikra ott kellett hagynia a megtört családnak. Borzongató érzés…
De látom, néha felbukkanó emlékeimben a még ép Váradot, ifjúságom városát. Tenyeremben érzem a körös-parti kőkorlát néha fehérre meszelt melegségét, ahogy nekitámaszkodva a horgászokat bámultuk apámmal, vagy a Rimanóczyval szemben a délutáni, csónakázó vagy épp vízibicikliző, jókedvű fiatalokat. Estefelé, hazamenet a Teleki utca kockakövei ontották a meleget. Olyan jó volt megsimogatni a városháza átforrósodott falát, a lemenő nap fényében. Néha elrobogott mellettünk egy-egy autó, motorkerékpár vagy villamos. Mert autóból is kevés volt ám. Biztos, több motorkerékpár, robogó volt a városban, mint autó. Ja, és a lovaskocsik! A szódás, a jeges még a sintér is. Ma már csak emlék, az utcaseprő is, amint tolja a taligát, rajta a vesszőseprű és a lapát. Emlék az ablakos is! Minek a „termopán” világában ablakos? A drótosról már nem is beszélek. Gyűröttebb arcú olvasók, majd emlékeznek ezekre a divatjamúlt szavakra, emberekre, a mindennapi élet üde színfoltjaira. Mert sok ilyen volt Váradon.
De eltűntek. Eltűnt a Sebes-Körös két ékszere. A Garasos híd és a Széles utcai híd. A Széles utcai híd, amiről öregeink azt mondták, olyan, mint Pesten a Szabadság híd, kicsiben. De ki járt akkoriban Pesten? Megbocsájthatatlan vétek volt hagyni, elpusztulni ezt a két hidat. Unokáink sem fogják látni, mondaná a városvédő Ráday Mihály. A baj az, hogy unokáink, akiktől megőrzésre kaptuk e várost (nem az én szavaim, de gyönyörű gondolat)biztos neheztelni fognak ránk, mert nem vigyáztunk rá, Nekik! Mert ők már nem fogják látni sem a „Vaddisznót” a strandon, sem a Pescăruşt a Körös partján. Nem mennek majd a nyári színházba előadásra, koncertre, de még a kertmoziba se. Vagyis mennek, csak egy tájidegen helyre, ami mindennek inkább való, semmint nyári színháznak! És nem mennek moziba sem. Ha mégis, akkor a Multiplexbe. Mert hol van már Várad hét mozija? Hol a Puskin, a premier mozi, ahol reggel pénztárnyitáskor, „Pifta” felvásárolta a „balkon” sorainak felét, hogy délután és este a párocskáknak (akik nappal dolgoztak, ugye) jó kis felárral továbbadja és besegítsen a mamának a kosztpénzbe, persze suli időben. És mi, a többiek, már hétfő reggel kellett lássuk Jean Maraist, Gianni Morandit, Sara Montielt, Winnetout meg a többi idolt. Apropó, ki emlékszik még a könyvesboltokban kapható színészképekre? Kis fekete-fehér fotók voltak! Micsoda cserebere volt azokkal! Aztán voltak a “szent helyek” Váradon. Például vasárnap meccs után a Szedosz előtt, meg a kerthelyiségben a forduló eredményeit vérremenően kitárgyaló drukkerek szent helye.
A Bémer téren a Transzi előtt hétköznap délelőttönként összefutottak a legendák, akiket messziről bámultunk kölyökfejjel, akikről apáink regéket meséltek. Ferenci Tóni bácsi, Mellán Gyuri bácsi, Juhász Guszti bácsi és ki tudja még milyen nagyjai a régi NAC aranycsapatának! Aztán a színészek, akik délelőttönként próbára menet, azért megleshetők voltak a színház oldalánál, a művészbejárónál. Gábor József, Belényi Ferenc, Gulácsy Albert, Csíky Ibolya, Halasi Erzsébet, Papp Magda… Bocsánatot kérek azoktól, akik kimaradtak és arra gondolok, hogy milyen jó lenne, ha meglenne, az a kockás füzet, amiben az autogramjaikat gyűjtöttem!
Unokáink már ritkán fognak rockkoncertre járni. Nekünk szinte minden hétre kijutott egy a sok váradi és temesvári zenekarból: Metropol, Magneton, Miraj, Statuar, Phoenix, Progresiv TM. De jöttek a fővárosiak is, sőt az NDK-ból és még Magyarországról is. És táncestékre járt a fiatal váradi. Hol van már a Brájner, a Szoli, az URCC, az Arlus, a Tineretului? Hol van a Majomsziget a legendás találkahely?
Hol van már a Szilvás, a strand, ahol vasárnaponként 8-10 ezer ember váltott jegyet? A folyó ezüstszalagja betonba szorítva., megcsúfolva fut ki a városból. Szerencsére néhány helyen megmaradt a folyó jellege, nem változott csatornává.
Most, egy lassan élhetetlen városban él a váradi ember. Pénzt fizet azért, hogy az ősei által felépített várost, a városháza tornyából láthassa. Már ami még megmaradt belőle. Amit nem emésztett fel a diktatúra romboló szeszélye, most romos állapotban, lelakva, de még így is ragyogva áll, büszkén hirdetve Várad dicsőségét. Temetőink helyén gyárromok, vakondtúrásos parkok, de benépesítve. Minden tenyérnyi helyre beton, aszfalt került, parkolóknak, persze nagy részük a zöldövezet rovására. Miközben városunknak van még vagy száz olyan utcája, ami még csatornázást és aszfaltot sohasem látott. Aszfalt alá temették a macskaköves várost, a civilizáció, a haladás, a szocialista átalakulás nevében, aztán meg a vadgazdálkodás nevében. Vajon unokáink mit szólnak majd, mikor meglátják a ránk bízott várost? A mi macskaköves Váradunkat?
Farkas László, Nagyvárad
